Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az Öreg Tölgy meséi

2011.01.26

Az Öreg Tölgy meséi: Ramon legendája

 

 

 

A fiatalember egész életében érezte, hogy hívja a hegy, hívja a rengeteg.

Nem tudta magának megmagyarázni, mi is okozza ezt az érzést, de ha fent volt az erdőben, mindig boldognak érezte magát. A faluban élt gyönyörű feleségével és két aprócska fiával.

 

Büszke volt rá, hogy a falu legszebb leánya őt választotta párjául, és főleg arra, hogy két csodálatos fiúgyermekkel ajándékozta meg. A nagyobbik, aki kitűnő tanuló, már a harmadik osztályt kezdheti meg az ősszel. A kicsi még bohókásabb Ő még csak most kezdi majd az iskoláit. 

 

Sokat jártak együtt a hegyre a gyerekekkel, élvezték az erdő hangjait, a szél susogását, sőt még azt a kellemes fáradtságot is szerették, ami egy-egy ilyen nap után hazaérve megmaradt rajtuk. Nem félték a vidéket, pedig Arlokot az apósa többször is figyelmeztette, azon veszélyekre, amik reá, és főleg családjára leselkedhetnek a civilizációtól távol. Apósa kedves, de határozott unszolására, azért mégis mindig magával vitte az Ő dupla csöves vadász puskáját, de mivel idegenkedett a fegyverektől, igazából sohasem töltötte azt meg.

 

És egyszer eljött az a végzetes nap, bár el sem indultak volna. Soha nem hitte, hogy ez megtörténhet.

 

Fent voltak a családdal a hegyen, az idő is esőre állt, éppen menedéket kerestek, mikor is, Arlok, két-három szürke farkast pillantott meg az erdő sűrűjében, akik láthatóan éhesen és támadásra készülődve forogtak idegesen a tengelyük körül. Mintha egymást akarnák biztatni, hogy kezdjék már el, hiszen rég nem látott, és könnyű zsákmánynak ígérkező, jó falatok érkeztek a vadászterületükre.

 

Arlok nem akarta megrémíteni a családját. Egy nagy, Öreg Tölgy dús lombozatának védelmére bízta őket, míg ő maga elindult a farkasok felé. Amikor már biztonságos távolságban volt szeretteitől, megtöltötte az apósától kapott puskát. A farkasok hol hátráltak, hol visszamordultak rá, de ahogyan közeledett feléjük és meghallotta a morgásukat, már csak egy cél vezérelte, hogy el velük bármi áron el, minél messzebb az ő családjától.

 

Leadott egy riasztó lövést feléjük. Nyert is vele vagy 50-60 métert, mert azok elinaltak, de mivel az éhség nagyúr, hamar megálltak és újból visszafordultak. Pár másodpercig nézték egymást a falkavezérnek látszó legnagyobb hímmel, mintha csak köztük kellene, hogy eldőljön mindenki sorsa. Az lesunyt fejjel, már-már kúszva, oldalazva közeledett feléje. Arlok, célzott lövésre szánta el magát, és leküzdve a fegyverektől való viszolygását, a saját és a családja védelme miatt kilőtte a második lövedéket is. Egyenesen a nagy hím szeme közé célozva. Gyakorlatlanságának köszönhetően, a golyó az állat nyakszirtjébe csapódott, nem ejtvén rajta halálos sebet. A támadók menekülésbe kezdtek, de Arlok tudván, hogy mivel nem ejtett halálos sebet a legnagyobb ellenségén, az, hamarosan újból üldözőbe veszi őt és féltett családját.

 

Ismét megtöltötte a fegyverét, és már ősi vadász ösztönétől hajtva, elindult a sűrűbe vesző nyomok után. Órákig üldözte őket és közben egyre többször lőtt rájuk és talált is.

 

Félelmétől és ösztöneitől vezérelve csak ment, ment, és kajtatta a nyomokat. Nem zavarta a közben kitörő hatalmas vihar sem, a nyomok már nem látszottak a sáros földön, de ő csak ment és tüzelt mindenre, amit vadállatnak vélt. De az igazság az, hogy már csak ölni akart.

 

Félnapnyi járásra is elkóborolhatott már az Öreg Tölgytől, amikor felrémlett benne ismét a családja képe. Akkor leült pihenni, és elkezdte rendbe szedni az elvadult gondolatait.

Megrémült, hogy voltaképpen a feleségével és gyermekeivel jött fel, de most azt sem tudja hirtelen, hogy merre is keresse őket.

Járta az erdőt, és járta a hegyet, amerre hitte, hogy mennie kell arra keresett, kutatott. De nem talált semmit és senkit, a torkát rekedtre kiabálta, és szinte észre sem vette, hogy ráesteledett. A fáradtságtól szinte elájult, fel sem tűnt neki, hogy az Öreg Tölgynél hajtotta álomra a fejét.

 

És az Öreg Tölgy álmában mesélt. Elmesélte, hogy vár egy emberre, aki eggyé tud válni az erdővel, bár ezért nagy az áldozat.

Mikor felébredt meg is nézte a fát alaposan, de csak egy átlagos, bár nagyon öreg tölgyet látott.

Azt hitte a fáradtság és az éhség játszott vele.

A fa másik oldalánál megtalálta a családja táborhelyének nyomait de őket, magukat nem.

 

Szinte összeroppant, hiszen, ha állatok támadták volna meg őket, akkor legalább a maradványaikat megleli. Sokat keresgélt. Nyomokat vagy vérfoltokat, de a szörnyű vihar mindent elmosott a környéken. Nem messze a fától a szakadék szélénél talált a tüskebokor ágain ruhafoszlányokat, ezért ott keresgélt tovább.  Le nem mehetett, a meredek sziklafal ezt megakadályozta, másfelől meg nem látott megközelítési lehetőséget. De mégis lent a szakadék aljában meglátta a kisebbik fia háti táskáját, melyben a saját kis féltve őrzött dolgait hordozta magával mindenhová.  Aztán később és még távolabb még több nyomot talált, amelyek arra utaltak, hogy a már őt kereső, családját, a vihar miatt lezúduló sárlavina a szakadékba sodorta, és végérvényesen maga alá temette.

 

Szinte tőrdöfésként hasított bele a felismerés, hogy elveszítette a családját. Mardosta a lelkiismeret, hogy inkább ővele végeztek volna a farkasok, minthogy ilyen veszélynek tette ki a családját. Hogyan menjen így haza, hogyan nézzen az ismerősei, és hogyan az apósa szemébe, akik mindig vigyázva óvták a hegy és az erdő veszélyeitől.

És hogyan fogja túlélni, hogy elveszítette azokat, akiket az életénél is jobban szeretett és féltett, mindig. Mikor teljesen elfáradt, már csak aludni akart, vagy ha lehet örökre elaludni.

 

Idegeit felőrölték a gondolatok, amik egymást kergetve és a lelkiismeretét mardosva gyötörték, álló nap.  És így ment ez másnap is, és még sok napon és sok héten át, miközben az erdőben fél őrülten bolyongva, eszét vesztve kereste az elveszett boldogságát. Amikor hidegebbre fordult az idő, épített egy kis kunyhót lehullott ágakból, lapulevél meg bőven volt, ez megfelelt ráfedésnek.

 

Amikor jöttek a hidegebb idők akkor meg tüzet gyújtott. Észre sem vette, hogy már az erdőben, az erdővel él. Lassan a fájdalom érzése is csökkent, hisz a régi családja helyett kapott egy új családot, egy egész erdőt, és hegyet, ami szerette, és amit ő is szeretett. És lassan eggyé váltak, érezte hol kell ennek a végtelen vadonnak segítenie, hol kell egy két bokrot kivágnia, mert fáj az erdőnek a jelenléte, és azt is tudta hová kell egy kis még fejlődő fácskát átültetni, ahol sokkal szebbé tud fejlődni.

És sokat mesélt neki az Öreg Tölgy is igaz eleinte nem értette mi ebben a szép, és miért is meséli, de valahol érezte most tanul, mintha iskolában lenne.

Lassacskán a fájdalom, és a családja pusztulása feletti emlékek is elhalványultak.

 

A falu lakosai keresték az eltűnt családot. Napokig semmit nem találtak, csak egy volt táborhely, lepusztult maradványait.

Már szinte fel is adták a keresést, amikor egy gyenge sírást vélt hallani az egyik kereső asszony.  Ő maga sem volt benne biztos, hogy jól hallotta.

 

Szólt a többieknek, arra lent keressetek, mert mintha nyöszörögne valami!

Akik már visszafordultak, azok is újból keresni kezdtek a hang irányába, bár sokan nem igazán hittek benne, hogy találnak is valamit. Amikor is hangosabb gyermeksírást hozott feléjük a szellő.

 

És találtak egy sok sebből vérző, alig -alig élő, 8 év körüli gyermeket a szakadék oldalából kiálló ágon fennakadva, úgy 16-17 méternyi mélyen. Felülről alig látszott, mert takarásban volt. Eddig biztosan azért nem vette senki észre, mert a zuhanástól és az ütődéstől eszméletét vesztette a gyermek. A férfiak kötelet vettek elő, és egyikük derekára kötve le engedték azt a mélybe. A mentés sikerült, felhúzták a sérült gyermeket a mélyből, és a család megtalált dolgaival együtt, levitték a faluba. Később ezeket a talált tárgyakat temették el a család helyett, a végtisztességet megadván nekik.

 

A gyermeket az, az asszony vette magához, aki megtalálta.

Szép és erős felnőtt férfi vált belőle, sokat dolgozott, szerette a kihívásokat, versenyeket, de az erdő közelébe nem ment soha többé. Nevelő szülei szeretetétől övezve, lassan elhalványultak a régi családja emlékei. A tragédia óta, már vagy hússzor is lombot váltottak a fák, amikor elszánta magát a családalapításra.  A cipész nagyobbik lányát vette el feleségül, és a következő tavaszra már gyermeksírástól volt hangos a ház.

Hangos volt bizony, mert szeretett párja egy ikerpárral ajándékozta meg őt.

 

Az egyik kisfiú lett, a másik egy gyönyörű kisleányka. Az anyagi nehézségek ellenére is, békésen és boldogan teltek a napjaik.

A gyermekek, pedig az idő múlásával szépen felnőttek és bár nagyon szerették egymást, egyre jobban különböztek a természetükben. A kislány mindig az anyja mellett szorgoskodott, vagy a barátnőivel kergette a lepkéket a mezőn, de a fiúcska szívét az erdő húzta, és inkább egyedül szeretett játszani. Sokszor kérlelte az apját, hogy menjenek fel a hegyekbe kirándulni. Az apa szívesen engedett volna fia kérésének, de a tudatalattija mindig megállást parancsolt. Aztán amikor a fiú egy napon meghallotta azt a szóbeszédet, hogy lakik fent a hegyen egy öreg remete, többé nem lehetett vele bírni.

 

Járta a falut és faggatta az öregeket, hogy ki és mit tud, vagy hallott a remetéről.

Ahogyan gyűltek az információk, annál erősebb lett benne a vágy, hogy felkutassa az öreget. Nagykorúságát már három tavasszal ezelőtt elérte, és gondolván, hogy apja már nemigen szólhat bele tetteibe, elkezdett titokban készülődni a nagy útra. Amikor már szellemileg és fizikailag és késznek érezte magát, elébe állt az apjának, és tájékoztatta őt a szándékáról.

 

Apja látta, hogy nemigen tudja lebeszélni Ramont, ezért inkább jó tanácsokkal próbálta ellátni őt. Már a fákon erősen sárgállottak a levelek mikor elindult…

 

Az ősz öregember csak ült csendesen a kunyhója előtt, számolta a fellegeket, nézte a messzeséget. Már nem is emlékezett rá, hogy mikor látogatta meg bárki is. Ha az emlékeit nem mondogatta volna, talán már beszélni is elfelejt.

 

Ekkor a messzeségben feltűnt valami, hogy mi, azt még nem tudta, azt is inkább csak érezte, hogy most nem a szél mozgatja unottan a messzi fákat, bokrokat.

Felszította a tüzet. …

 

 

 

Amsec

 

Ramon

 

 

2010. 05.14.