Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ha majd újra virrad 3. rész

2009.09.28
 

Barátságos volt a környezet, szép régi épület volt nagy parkkal, szinte erdő vette körül. Előre láttam, hogy majd nagy sétákat fogok tenni a fái alatt.

 

- Ez lesz a kórterme, remélem, megfelel.

Tökéletes.

Egy asszony vetkőzött éppen, ő is most foglalta el az ágyát. Rajta kívül még két ágy volt bent, ott szunyókált egy néni, a másik üres volt.

- Átöltözhet, és majd elkísérem a főorvos úrhoz, kérem, addig pihenjen.

Milyen barátságos itt mindeni, attól a férfitől kezdve, akitől útbaigazítást kértem, a nővérkékig, akik fogadtak, mellesleg a takarítók is. Nem sokat kellett várnom, bemutatkoztam addig a szobatársaimnak. Ők is ezzel a problémával küszködtek, legalább sorstársak vagyunk. Jött a nővérke, átkísért egy folyosón, és kopogtatott a főorvos ajtaján. Ő kiszólt, hogy menetünk.

-   Örömmel látom, hogy elfáradt Szőnybe! Nem volt alkalmam személyesen ide invitálni, de Dr. Danitól minden betege megtudhatta, hogy itt találnak. Könnyen idetalált?

-   Igen, a sógorom hozott el autóval.

-   Hát, ha nincs, ellenére rögtön a lényegre térek, mindjárt műteni fogok.

-   Most itt azonnal? - tréfálkoztam, mert az egész lénye arról árulkodott, hogy nem kell félnem. - Ki fog altatómesét mondani?

-   Nagyon örülök, hogy jó kedve van, maradjon is meg.

-   Az igazság az, hogy kínlódom, akkor vagyok ilyen. De tény az, hogy bízom önben. -mosolyogni próbáltam.

-   Egy kicsi problémánk adódott, úgy volt, hogy holnap műtőm, de közbejött egy sürgős eset. Nagy baj lenne, ha holnapután kerülne sor csak rá? - látszott, hogy zavarja a változás, nem mindenki tolerálja az ilyesmit.

-   Ugyan mit számít? Előbb vagy utóbb a végeredmény ugyanaz.

-   Köszönöm, semmit nem akarok elkapkodni.

-   Legalább barátkozom a gondolattal, és a környezet sincs ellenemre.

-   Igen, elég szép itt minden, bár inkább patinásnak mondanám. Foglaljon helyet. Nem kell sietni, ráér az altatóorvossal holnap is beszélni, de a vérvételt ma kellene megcsinálni. Tudom, hogy otthon már vettek le vért, de az egy hét eltolódást jelentene, nem akarok semmit a véletlenre bízni - nézegette a leleteimet - a többi rendben van.

-   Dani doktor azt mondta, hogy jól reagáltam a kemóra.

-   Igen, én is úgy látom.

-   NA MEG A ZSURLÓ - mondtam ki félve - ettem, ittam, nyersen, teának, de inkább nyersen.

-Jó.

-   Bővebben?

-   Hát sok mindent hallottam már, semmit sem tiltanék meg, persze, ha nem kockáztatja az egészségét, bár a feléről nem is tudunk, mit meg nem próbálnak az emberek. De a hit sokat segíthet. ÉN azért megoperálom, így szeretnék segíteni.

-   Persze tudom, és abban is reménykedek, hogy megpróbálja megmenteni a mellem.

-   Nézze, nem ígérek semmit, mint már egyszer mondtam, ez akkor derül ki, amikor feltárom. Fölöslegesen nem csonkítok, de ha úgy látom, hogy muszáj.

 

-   Ne folytassa, nem arra kérem, hogy változtassa meg a véleményét, de félek, hogy milyen leszek, és hogy fogom elfogadni.

-   Gondoljon inkább arra, hogy bizony ez lehet a legrosszabb, ha nem ringatjuk magunkat hiú ábrándokban, nem csalódunk akkorát.

De én nem nyerni mentem a kaszinóba uram, csak a mellemért harcolok - akartam mondani, de hallgattam. Tudom, nem érdemel szemrehányást. Ő gyógyítani próbál, nem érdemli meg, hogy bántó hangon beszéljek vele.

-   Majd összefutunk, vizitelek is.

-   Rendben van főorvos úr.

Először örültem, hogy nyertem egy kis időt, de később rájöttem, hogy legjobb lett volna minél előbb túl lenni rajta. Nehezen telt el a másnap, telefonon beszéltem a nővéremmel, ő értesíti anyut. A lányommal is csevegtem egy kicsit, megpróbáltam nyugtatni, utána felhívtam ma barátomat is. Vigasztalgatott, hogy majd csak túl leszek rajta, hogy ne féljek, sokat gondol rám. Este kértem egy altatót, így végig aludtam az éjszakát. Reggel 7 órakor lázmérőzés, és elkezdődött a felkészítésem a műtétre. Az altatóorvossal már mindent megbeszéltem, így fél 9-kor beadtak egy koktélt. Ettől lakonikus hangulatba kerültem, mintha megnyugodtam volna, még tréfálkoztam is a műtősfiúval, mint azt később megtudtam. A műtőbe toltak, rám kötötték az infúziót, egy maszkot tettek az arcomra és megkértek, kezdjek el számolni. A többire nem emlékszem, csak arra, hogy a főorvos hangját hallom.

- Jó reggelt! Ébresztő! De jót aludtunk kérem, alig tudtuk felébreszteni!

Nem emlékszem pontosan mit láttam először, de azt a kedves arcot azonnal felismertem. Betoltak a szobámba, DE már csak arra keltem fel, hogy édesanyám, és a nővérem hangját hallom. Ott állak körülöttem és szólongattak. A lányom is velük volt. Nem tudom, hogy préselődtek be az autóba, de egyszerre ott volt mindenki, aki számít. Legelőször a sógoromnak akartam odaadni a műtőssapkámat, majd a lányom piros haját dicsértem, szóval nem egészen voltam magamnál.

Közben percekre elaludtam, de arra emlékszem, hogy a nővérem volt az, akit faggattam, hogy mit tud a mellemről. Nem tudom mit válaszolt. Nem is érdekes. Felébredtem, és élek, az a fontos. A nővérke jött a szobába, azt mondta, valaki telefonon érdeklődött, hogy mi van velem. A barátom volt, ígérte, hogy majd reggel megpróbál felhívni. Nem mindenre emlékszem, de jól esett, hogy láttam őket.

Estefelé tisztult ki a fejem. Lassan, amilyen lassan csak tudtam araszoltam a kezemmel a mellem felé. Vastag kötés volt rajta, először bebeszéltem magamnak, hogy megvan, de végszóra bejött a doki.

-   Hogy van?

-   Még nem tudom.

-   Nézze, mikor felvágtam, még én is reménykedtem, de aztán jobbnak láttam így, mert annál nagyobb volt a daganat, hogy szépen el lehessen távolítani. Sajnos teljes amputációra volt szükség, - hallgatott, és mint a filmekben fogta a kezem, nagyon kedvesen nézett rám.

-   Igazán sajnálom.

-   Majd kinő, - nem tudom, hogy lehettem ilyen idétlen, de akkor ez jutott eszembe, és fel is oldotta a feszültséget kettőnk között.

-   Isten bizony valami ilyesmire számítottam, de később se adja át magát az elkeseredettségnek. Ez az üveg itt elvezeti a váladékot, vigyázzon rá, hamarabb gyógyul a seb. Ha lázasnak érzi magát, vagy hányingere lesz, azonnal szóljon, de remélem semmi baj nem lesz.

- Holnap is van?

 

-   Igen, nappalos hetemet tetszett kifogni, úgyhogy minden nap találkozunk. És most pihenjen viszontlátásra.

-   Viszontlátásra, és köszönöm, hogy vigyázott rám, és ez nem gúnyolódás!

-   Remélem is, hogy nem rám haragszik.

Még visszanézett az ajtóból, és kiment. Tehát már nem kérdés, igen, leamputálták a mellemet!!! Esküszöm, hogy nem tudtam sírni. Annyiszor elképzeltem már, hogy hogyan fogom majd fogadni a hírt, hogy igazából meg sem lepett. Jó volt, hogy felkészített a lehetőségre. Kegyetlenül összetörtem volna, ha azzal kecsegtet, hogy nem lesz semmi baj, és aztán derült égből villámcsapás, megtudtam volna az igazságot. Rájöttek, hogy a betegek többsége jobban fogadja a rossz híreket, mint azt régen hitték. Joga van mindenkinek a saját állapotáról mindent tudni.

Megint altatóval aludtam, és csak hajnal felé ébredtem meg, nyöszörgött a nénike, neki is mellműtétje volt, vele később sokat tréfálkoztunk is. Könnyebben vette a maga 72 évével, bölcsen csak annyit mondott:

- Én mást szántam volna magamnak, még most akartam elmenni dadának.

Igen mi tréfálhattunk a saját bajunkon, de más nem. Ez a mi poénunk lehet, senki másé. Nagyon okos kis nénike volt, tiszta fej, semmi nyafogás, sokat tanultam tőle. Például, hogy aki a legjobban sajnálkozik és ígérget, hogy bármiben segít, azt csak a kíváncsiság hajtja oda, de akit nem hívnak, csak bekopogtat, és teszi a dolgát, arra tényleg számítani lehet. Minden téren értette ezt, betegségben vagy ünnepekre, születéskor, temetéskor.

Milyen igaza volt!

Délután meglátogatott a barátom. Délutános lett volna, el is indult, de nem dolgozni ment, hanem hozzám. Tudtam, hogy jött: titokban, de ne fájjon ez a csalás nekem. Értem tette, és jólesett. Nem volt bűntudatom, hogy miattam becsap másokat. Úgy éreztem mindketten megtehetjük. Mi rossz van abban, ha meglátogatja az egyetlen embert, aki igazán érdekli? Pedig akkor már tudtam, hogy bizony bűn becsapni másokat, mint ahogy én is. De semmi sem érdekelt akkor. Amikor megláttam, én kint álltam épp az ajtóban. Sírva fakadtam, először, mióta túl voltam a műtéten. És csak sírtam szorítottam, azt hittem megszakad a szívem. Nem szólt ő egy árva szót sem, csak csendesen állt, és hagyta, hogy elhatalmasodjon rajtam a bánat. Istenem milyen megértő volt, nem mondta, hogy nyugodjak meg, nem mondta, hogy semmiség az egész, hagyta, hogy kisírjam magam, később értettem meg, hogy talán meg sem bírt szólalni. Talán nem is találta a megfelelő szót. Talán ő is a könnyeivel küszködött, de már soha nem is fogom megtudni. Megfogta a kezem, és miután megnyugodtam kissé, elkísért egy padhoz. Rágyújtott, mindig sokat szívott.

-   Nincs itt egy kávéautomata?

-   Bent van az épületben, hoznál nekem is egy pohár innivalót?

Miután kijött, kezében az italommal, láttam, hogy ő is igen csak pislog, de nem szóltam semmit. Megittam a narancslevet, és meginvitáltam egy sétára.

Nagyon szép park van hátul, nem tudom, mekkora lehet, de jókora sétára tehetünk szert. Kezemben a kis szatyorkámmal, amiben az üvegem volt, ahova folyt a váladék a sebből elindultam, ő jött utánam.

-   Nem süt nagyon a nap?

-   Tiszta fa az egész! Még ha lehetne, sem tudnék napozni.

-   Majd napozhatsz még.

-   Amire túl leszek ezen az egészen, vége a nyárnak!

-   Nem baj a szoli nem szűnik meg!

-   Az igaz. Tényleg, hogy jöttél? Most itt maradsz egész nap? Mit kezdek veled ennyi ideig?

 

-   Nem fárasztalak? Ez eszembe sem jutott!

-   Csak vicceltem, addig maradsz, ameddig akarsz.

És ő maradt. És beszélgettünk, örültünk, hogy együtt lehettünk, még ha bánatunk is volt, De nem beszéltünk a műtétről, a betegségemről, csak úgy a világ dolgairól, és nagyon sokat nevettünk. Ha most lát valaki, el sem hiszi, hogy ott vagyunk, és nem valami üdülőben. Este elment, én integettem neki, amíg láttam, majd fáradtan visszamentem a szobámba. Most éreztem csak, hogy milyen hosszú volt a délután. De nagyon jó volt, eltelt egy nap, közelebb hozva a gyógyulást.

5 napig voltam bent, és minden nap jöttek hozzám. Eljött a lányom kétszer is, nagyon uralkodott magán. Nem csinált tragikus jelenetet, amiért igazán hálás voltam neki. Igaz otthon sírdogálhatott éppen eleget, ha tudott az apjától. A férjem is bejött, hozott fagyit, nagyon szeretem a gyümölcsfagyit. Egész emberi volt a lányom szerint nem ivott sokat, és egész normális volt. Nem hatott meg, vizsgálatokra készült, gondolom nem akarta, hogy messziről lesírjon róla az, hogy alkoholista. Nem színészkedtünk, egyikünk sem.

Bár lányomnak örültem, nagyon jó volt, hogy vége a látogatásnak. Nem akartam a férjemmel beszélgetni. Őt okoltam, és okolom a mai napig, mert tudom, hogy a rák bölcsője a stressz, és őmellette 20 évig kijutott belőle bőven. Megölelgettem a lányomat, megígértem neki, hogy hamarosan hazamegyek.

A Boros főorvostól elkértem magam, ha lehet, nem szeretnék ott maradni, csak amíg muszáj. Beleegyezett, hogy ha Tatabányán elmegyek varratszedésre a magánrendelésére, hétvégén hazamehetek. Nagyon fájt a testem, a kezemet nem tudtam könyék magasságig sem felemelni, de tudtam, hogy otthon a lányommal hamarabb meggyógyulok. Esténként az ágyamban lassan a falon araszolgattam a kezemmel felfelé, minden alkalommal feljebb, de feszített hónaljban, alig bírtam, de csinálgattam. Mire hazaengedtek, már tudtam használni a kezemet.

Az öcsém jött értem. Ő volt a férfi a családban, miután apukám meghalt. Szegénykém nem tudta mit kezdjen velem. Fel sem fogta, milyen nagy a baj, csak azt tudta, hogy apunál nem időben vették észre, és ő meghalt rákban. A mai napig sem szeret róla beszélni, pedig benne van a korban, akkor sem volt már gyerek, amikor ezek történtek. Aggódott a testvéreiért, de úgy volt vele, hogy a betegségekkel járó problémákra ott vannak a nők, ők jobban értenek hozzá. Nem beszélgettünk sokat a témáról, hanem közömbös dolgokról, inkább poénkodtunk, ahhoz jobban értett.

Férjem hétfőn bevonult Győrbe - kínoztatni magát - ahogy ő mondta.

Egyedül voltunk otthon a lányommal, kellett nekem ez az állapot, jobb gyógymódot kis sem találhattak volna. Nagyokat sétáltunk, beszélgettünk, találkoztunk a barátaival, jót tett nekem egy kis fiatalság, vidámak voltak, mit törődtek ők még a bajokkal? Abban a korban gimnazistaként, még látni vélik a sűrű felhők mögött is a napot. Egyszerű minden, csak a tanulásra van gondjuk. Eszembe sem jutott, hogy esetleg a lányom ettől a megrázkódtatástól elhanyagol mindent, nem tud odafigyelni az óráin. Megkérdeztem, és meglepően őszintén válaszolt.

- De igen, egy kicsit elhanyagoltam a tanulást, de behozható, ne aggódj, gyógyulj.
Bizony nem volt mindegy, de nem megígérted, hogy nem lesz baj? Te bimbó!

Mindig így becézett, ha kedveskedni akart.

Elmentünk zsurlót szedni, hátha van még azon a helyen, ahol akkor találtam. Nem hagyhatom abba! Hittem benne, jobban, mint hihettem volna, hiszen a doktor tovább folytatja a kezelést, nekem is tenni kell a dolgomat. Ettem, pedig már kezdett unalmas lenni, nem volt finomnak nevezhető. De ha harc, hát legyen harc! Kedden kiszedték a varratokat, jelentkeznem kellett a klinikán. Dr. Dani Árpád a tőle megszokott kedvességgel fogadott, mindent tudott rólam, gondolom a Főorvossal megkonzultálták a betegeik állapotát.

-   Nagyon örülök, csupa jó hírem van!

-   Hát elő a farbával, jó napokat!

 

Egyre nehezebben toleráltam az infúziókat, ahányszor elkezdett folyni a folyadék, én egy idő után olyan szénanáthás reakciókat produkáltam, hogy két csomag papír zsebkendő kevésnek bizonyult. Elzáródott a torkom, eldugult az orrom, könnyezett a szemem. Hogy mitől? Ez nem volt kérdés. Annyira telítődhetett már a szervezetem a mérgekkel, hogy ez váltott ki ilyen reakciókat. Nem szólt az orvos ehhez egy szót sem, biztos, hogy tudott róla, mert a nővérkék még tréfálkoztak is velem, hogy már biztos allergiás vagyok rájuk. Pedig dehogy! Bizalmas barátság alakult ki közöttünk, nagyon jól esett, hogy meghallgatták a legkisebb tőről fakadt hülyeségemtől kezdve a legbensőbb problémákig mindent. Nagyon sok sorstársammal mély barátság fűzött össze, örömmel találkoztunk, bár a hely és az idő más számára talán egy kicsit morbid lett volna, de nekünk ez adatott, és mi elfogadtuk ezt. Egymásból merítettünk erőt, mindig más volt a soron, már ami az elkeseredettséget illeti. Olyankor ösztönösen éreztük, hogy fel kell vidítanunk, vagy meg kell vigasztalnunk. Furcsa formája volt ez a vigasztalásnak. Volt olyan betegtársam, akire az hatott a legjobban, hogy úgy leteremtettük, hogy csak nézett maga elé, majd egy idő után már maga vallotta be, hogy már túl van a nehezén, mit kell itt hisztizni! Ez persze nagyon, szinte igenis testvéri hangnemben történt, arra nagyon vigyáztunk, hogy meg ne bántsuk egymást. Az újakkal más volt a helyzet. Ők még nagyon meg voltak ijedve, őket a túlélő megkönnyebbültségével biztattuk, hogy lám nekünk sikerült, nekik mért ne sikerülne.

Nem volt ez olyan könnyű otthon. A férjem nagyon nehezen értette meg mi lehet, hogy már jó ideje nem vagyok hajlandó a közeledését fogadni, egyre gonoszabbá vált. Mindig sokat ivott, durva is volt sokszor, de egy jelenet végképp felnyitotta a szemem, hogy mit kell tennem. Kemoterápiáról mentem haza, és bár a külvilág előtt én egy roppant erős, kerékpározni is képes vidám nő voltam, igencsak örültem, hogyha egészben hazajutottam. Akkor is lefeküdtem egy kicsit, pihennem kellett. Hallottam, hogy hazajött. Nehézkesen kászálódott be a lakásba, ivott egy keveset. Hallottam, hogy sorba nyitogatja konyhában a szekrényajtókat, a hűtőgép csukódását is felismerni véltem. Úgy tettem mintha aludtam volna, de nehéz dolgom volt, mert az ajtó felé voltam fordulva. Halottá merevedve feküdtem ott, amikor a hasamban rúgott!

-   Hol a piám?

-   Milyen piád? - de már ugrottam is ki az ágyból valami fedezéket keresve.

-   Tegnap hoztam!

-   Meg is ihattad, én nem figyelem a készletedet!

-   Biztos, hogy te ittad meg, hiszen a szemeden látom! - már régen ellene voltam a legkevesebb alkoholnak is, de hogy mostani állapotomat ittasságnak tudta be, ez végképp felbőszített.

-   Én ittam? Kemoterápián voltam te szerencsétlen, ha rosszul nézek ki, hát az csak ezért lehet, te viszont tök részeg vagy! De egyet mondok, - és ezzel felkaptam az egyik kezem ügyében lévő konyhai ülőkét - ha hozzám mersz érni esküszöm ezzel verem szét a fejedet.

Annyira meglepődött, hogy meghátrált. Soha nem tanúsítottam ellenállást, össze kuporodva vártam a sorsomat, tehetetlenül várva mikor fejezi be ütlegelésemet, vagy rugdalásaimat, de most a tekintetemből láthatta, hogy nagyon is komolyan gondoltam a dolgot. És meg is tettem volna, abban most is biztos vagyok!

- Azonnal takarodj a közelemből, és fel ne merd emelni a kezedet, mert eltöröm.

Ez egyszer én mentem feléje, az isten tudja honnan vettem az erőt és a bátorságot, ami hosszú éveken át elkerült. Most azonban összegyűlt bennem a sok félelem, megalázottság, gyalázat, amit elkövetett már, és dühtől remegve megálltam előtte.

-   Ha nem mész előlem olyant teszek, amit még soha.

 

Lassan ment hátrafelé, nem tudom mi történt, de úgy vettem észre, hogy én nyertem, először az életben ellene. Másnap érdekes módon mindenre emlékezett, ami nem igen szokott előfordulni, és kérdőre vont mi volt az a jelenet, hogy vettem a bátorságot, hogy ellene fel mertem lépni.

-   A fájdalom és az elkeseredettség!

-   Most már így fogunk élni?

-   Nem, sehogy nem fogunk, mert elmegyek. Ha a lány jönni akar, amiben biztos vagyok, akkor elmegyünk. Biztos vagyok, hogy teljesen rendbe jövök, nélküled akarok élni -mondtam, és fogalmam sem volt róla, ezt mire alapozom. De akkora volt az elhatározás abba a pillanatban, hogy ez nekem is új volt.

-   Ahogy találok valahol egy albérletet, elmegyünk.

-   Fogatlan kutya ugatása!

-   Majd meglátod, mindent el fogok követni, hogy így legyen!

-   Egyedül nem fogod bírni, hapsid meg nem lesz! Kinek kellesz majd, te félmellű kopasz nyomorék?

El kellett volna erre bizonytalanodnom, de ez egyszer nagyon hálás voltam neki. Ahelyett, hogy elkeseredtem volna a hangnemen és a szavak valódiságán, egyre erősebben éreztem az elhatározást, hogy elhagyom. Annyira elszánt voltam, hogy az sem térített észre, hogy még nem vagyok túl az egész kezelésen, még azt sem tudom, hogy már egészséges vagyok újra vagy nem! Kit érdekel, kimondtam, amit már hosszú évekkel ezelőtt ki kellett volna mondanom. Csak végig is tudjam vinni, kemény lesz nagyon. Tudtam, ha egyszer kiteszem a lábam az otthonomból, oda soha többé nem térek vissza. Otthon! Miféle otthon az, ahová félelemmel térek haza, sohasem takarította más, segítve nekem, ahol annyi fájdalomban volt részem, ahol még a kicsit boldog órák is csak vendégségbe jártak, ami után mindig a rossz következett, és már örülni sem tudtam semminek, mert tudtam, hogy utána jön a feketeleves! Semmi jó nem tartott 24 óránál tovább, az ünnepek ivászatba torkolltak, a hétköznapok örömei teljesen eltűntek az életünkből, egyedüli boldogságom a lányom jelentette, de szinte biztos voltam, ha én megyek, ő jön velem.

Ez nehéz volt, de egy kisebb tragédia megoldotta ezt a kérdést is. Mivel engem már nem volt olyan érdekes dolog megtámadni, a lányom lett a célpont. Egymás után, rövid időn belül 2 alkalommal is bántotta a gyereket, amit eddig nem tett. Most azonban, mivel én elég nyomatékosan közöltem vele, hogy már nem félek tőle, stratégiát váltott, és afelé fordult az erőszakossága, akiről nem feltételezte, hogy visszamer ütni. így is volt, csakhogy valamilyen formában mégis visszavágott a bumeráng. A lányom nem is sejtette, hogy milyen az, amikor valaki megüti, és amikor ez megtörtént, egy csapásra az apja ellen fordult. Bennem is erősödött az elhatározás, és most már mind a ketten azon törtük a fejünket, hogyan meneküljünk el. Igen tragédia volt ez a maga nemében, mert sokkal könnyebb lett volna őt meggyőzn9m, hogy hagyjuk el az apján, de most már ő is menekült velem együtt, és ez nekem tragikusabb volt, hiszen látnom kellett a lányom félelmét is.

Még az is erőt adott az elhatározásomhoz, hogy abban is biztos voltam, hogy a barátom is örül ennek, hiszen már régen győzködött abban, hogy menjek el onnan, mentsem, ami menthető. Tudta, ha beleavatkozik, csak súlyosbítja a helyzetet, nem lett volna jobb. Veszélybe sodort volna, azt hihette volna a férjem, hogy őmiatta hagyom el, és ezt nem hagyta volna megtorolatlanul.

Elhatároztam magam tehát, nincs visszaút.

Jónási Elvíra