Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ha majd újra virrad 4. rész

2009.10.06

 

-   Elköltözünk otthonról! - mondtam a barátomnak, miközben együtt sétáltunk.

-   És hova? Hohó, kisbarátnőm, meg is kell élnetek valamiből. A fizetésedből aligha telik mindenre!

-   Majd vállalok túlórát, többet bírok, mint gondolnád!

 

-   Én örülök, de tényleg aggódom, vagy te már olyan jól, hogy ezt felvállald?

-   Vagyok, ha most nem teszem meg, visszatáncolásnak veszi és még gonoszabb lesz, mint eddig, mert azt fogja érezni, hogy nyerésre áll.

És költekezni nem muszáj. Eddig sem dúskáltam a pénzben, megszoktam, hogy minden fillért be kell osztanom. Túlórával majd keresek annyi pénzt, hogy megleszünk. Annyit tudok, hogy hasonló esetekben akár fűtési támogatást is lehet kérni. Soha nem kértem még semmilyen segélyt, itt az ideje, hogy kiaknázzam az összes lehetőséget.

-   Majd én is segítek, ahogy tudok.

-   Azt fogadnám el a legnehezebben. - Ne butáskodj. Ez nekem is befektetés! Ha tudom, hogy biztonságban vagytok!

-   Ó, majd lesz valahogy!

Egy hétre rá már volt is egy pici lakás, igazán nem volt vészes, úgy éreztem, némi pluszmunkával fent tudjuk magunka tartani.

Még be sem fejeződtek a kezelések, én a lányom barátai segítségével a legszükségesebb dolgokat becsomagolva már úton is voltam a nyugodt kis életem felé. Bútorozott volt a kis lakás, mármint volt bent egy fekvőhelynek is kialakítható ülőgarnitúra, egy kopott szekrény, a lányom kis heverője, meg egy még kopottabb kis gyerekbútor - hát ennyi elég is volt a boldogsághoz. Elhoztuk a lányom TV-jét, így abban sem szenvedtünk hiányt, volt egy kis szórakozásunk is. Tényleg sikerült a Polgármesteri Hivataltól hozzájárulást kieszközölni, ami a fűtést illeti le volt a gondunk. Persze ez nem jött volna létre, ha nem vittem volna be igazolást, hogy válófélben vagyunk. Mondanom sem kell, azonnal beadtam a keresetet, komolyan gondoltam, hogy különválunk.

Iszonyú sokat dolgoztam. Mára kollegák komolyan aggódni kezdtek miattam, a családom is, de mindenhonnan kaptam lelki támaszt, nekem csak megértésre volt szükségem, hogy belássa a környezetem, hogy már tovább nem bírtam. A kezelésekből már nem volt sok hátra.

Egy napon, mikor bementem, felém fordult az orvos.

-   Jövő héten átadom önt a gondozóba. Ez annyit jelent, hogy vége a kezelésnek, nem kap több infúziót, GYŐZELEM!!!

-   Nagyon hálás vagyok - és tényleg az voltam - szívből köszönök mindent, amit értem tett!

-   Önmagának köszönje!

-   Igen, igen, de hisz itt annyi segítséget kaptam! És annyi bíztató szót, hogy elmondani sem tudom!

-   Csak egyet ígérjen meg! Mindent megtesz, amit az onkológiai gondozóban mondanak, egyelőre negyedévenként, majd félévenként, majd évenként részt kell vennie szűrővizsgálatokon, gondolom, nem kell mondanom, milyen fontos, hogy így legyen!

-   Természetesen mindent el fogok követni és betartom a szabályokat.

-   A Zoladexet fogja kapni még éveken keresztül, nem jó, ha visszatér a menstruációja.

-   Az a kedvencem! - ez egy implantátum, amit a hasamba kapok, 28 naponként, hát én még olyan tűt nem láttam addig. De mindent kibírok!

-   Tehát minden leletem negatív?

-   Igen! Minden rendben van!

Istenem, milyen boldog voltam! Mentem hazafelé, és legszívesebben átöleltem volna az egész világot. Mosolyogtam a kopott parókám alól, mint aki valamilyen szer hatására eufórikus állapotba került, és én tudtam, hogy abban is vagyok, és jól érzem magam így!

 

Örömmel mentem be a nővéremhez. Eszembe jutott, hogy kétségbe esett hónapokkal ezelőtt, amikor bejelentettem neki, hogy mi bajom van. Utána anyukámhoz mentem fel, órák múlva jött meg az öcsém, és mi még mindig sírtunk örömünkben.

De a legjobban a lányom zokogott a megkönnyebbüléstől, soha nem fogom tőle megtudni tulajdonképpen mit is érzett, tényleg olyan biztos volt-e az ígéretemben, hogy meggyógyulok, vagy félt, nagyon félt, de akkor szinte fogható volt az a kő, ami legurult a szívéről.

A barátomnál természetesebben senki nem vette volna a hírt.

-   tudtam, hogy meg fogsz gyógyulni, ez nem volt számomra kérdés, te kis buta, hogy is gondolhattad volna, hogy én másképp hiszem!

-   Én is tudtam, hisz akit így szeretnek, nem halhat meg! - Megbántam, félreérthetett, én a lányomra, és az ő őszinte barátságára gondoltam.

-   Nem lehetett semmi bajod, habár elég baj, hogy megtörtént, nem szabadna ilyennek megtörténnie! Teljen el az élet, öregkorunkban jöjjön el értünk a kaszás, de így olyan kegyetlen!

-   Ne mondj ilyent! Én például nagyon sokat köszönhetek a betegségemnek.

-   Ismerlek, te még ebből is jól jössz ki.

-   Tényleg, átértékelődött minden bennem. A jó, nem biztos, hogy most ilyen tapasztalatok után is jó! És az fordítva is igaz. Nem biztos, hogy csak rossz, ami velem történt. Mostanra átértékeltem az életemet, megváltozott a fontossági sorrend.

-   Ugyanott állsz, ahol eddig.

-   Ki az első?

-   Tudod, hogy a lányom!

-   És a második?

-   Hagyj már te majom, azt hiszed, hogy ezek azok a fontosságok, amiről szól a fáma? Nem ez nem változik, az ember életében szinte soha. Viszont egyet megtanultam. Én, csakis én számítok! És ez nem önzés, hidd el. Ha én nem vigyázok a testi és lelki egészségemre, megszűnők, hát erről van szó. Tehát, ha én megsemmisülök, sok minden eltűnik velem együtt. Ha a jó, amit adni tudok, fontos a számomra, akkor kutya kötelességem vigyázni magamra, hogy továbbra is tudjam adni a jót! Érted már?

-   Persze, mindig is értettem, te kis filozófus. Csak most már válogasd meg, kinek adsz magadból! A lányodnak, persze! A gyerekének az ember örökre adósa, és csak adja és adja vissza azt az örömöt, amit a születésével okozott!

-   De honnan tudod, neked nincs gyereked!?

-   Látom rajtad, tőled tanulom. Na meg sejtem. Gyerektelen vagyok, nem hülye!

-   Én viszont különleges lettem!

-   Ezt hogy érted?

-   Mindenki megbámul, mint egy csodabogarat! Sokan példaértékűnek tartanak, pedig csak harcoltam a nyomorult életemért, mint megannyi sorstársam. Semmi különleges nincs abban, ha az ember megkapaszkodik minden fűszálban, ha élni akar.

-   Ezt szeretem benned! A küzdésedet, és tudom, hogy nem vagy egyedül, sok a beteg ember, de őket nem ismerem. De benned bíztam, tudtam, te győzni fogsz. A férjed békén hagy?

-   A legtöbbször félünk, hogy melyik bokor elől ugrik ki, de még bízik a békítő tárgyalásban, nem mer szerintem tenni semmit. Egyelőre sajnálja magát, hogy nem figyelmeztette senki, hogy elhagyni készülöm őt! Gondolom, utána majd valamilyen formában megpróbálja megkeseríteni az életem, de erről most inkább hallgattam. Szerintem nagyon is tudta a barátom, hogy mire gondolok, mert vigasztalni próbált:

 

-   Utána már nem mer tenni semmit, zaklatásnak minősül. Csak azt nem tudom, hogy a lányotoknak milyen bánásban lesz része.

-   Én már tudtam, árulónak tartja őt az apja, meg is fenyegette, hogy sajnos soha nem szabadulunk tőle, beígérte a megölésemet is neki.

-   Remélem, előbb-utóbb belátja! Ha sejtettem volna, hogy évek után is hatalmában leszek még, a folytonos könyörgése, üzengetései a lányon keresztül ezt nem állítottam volna. Nézd, sokáig félek még, tudom, mert még mindig nem fogtam fel, hogy többé nem dirigálhat, nem szabhatja meg mit gondoljak, de remélem el fog múlni ez a rossz érzés.

Átfogta a vállam, és magához ölelt. Jólesett, Jobban, mint ahogy azt valaha is képzeltem volna. Hátat fordítottam neki, könnyeztem. Ó lassan simogatott, nem fordított vissza. Először a vállamat, aztán elöl a nyakamat, majd egyre lejjebb. A műtétem! Mit keres a kezed te drága lélek, nincs ott már semmi, csak a hamis szépség, amivel női külsőmet megpróbáltam kieszközölni. És nem szégyelltem mégsem, hagytam, hadd felejtse ott a kezét. Olyan természetes volt tőle ez a gyengédség e formája, hogy távol állt tőlem minden szemérem, vagy szégyenlősség.

Egy darabig álltunk még ott, némán, szó nélkül is tudtuk, hogy egy a jövőnk, és már csak idő kérdése, hogy együtt éljünk, és ezt az időt csak némán, egymást nem zaklatva, türelmesen várjuk ki.

Hatalmas energiával láttam neki új életemnek. Éjt nappallá téve, óriási lendülettel dolgoztam, mellette díszpárnát varrtam, anyukámra is főztem, minden nap vittem neki az ebédet, így a kosztpénzbe ő is besegített. Nagy dolog volt ez akkor, szívesen csináltam, mert így minden nap láttam szegény anyámat, aki ekkor már súlyos beteg volt. Egy szempillantás alatt - legalábbis nekem úgy tűnt - magabiztos nő lett belőlem, aki képes egyedül iskoláztatni a gyerekét, keményen dolgozik, és még ebből a kevésből is félre tud tenni, használt mosógépet, centrifugát venni, és felszerelni szegényes háztartását.

A válóper hamar lezajlott. Megítélte egy minimális gyerektartást, csak azt volt nehéz, nagyon nehéz megmagyaráznom, hogy miért nem ragaszkodtam ahhoz, hogy mi lehessünk a lakásban. Természetesen nem teregettem ki a szennyes ügyeinket a bíróságon, hogy így tarthatom meg az életemet, mit tudhatták azok az emberek, hogy milyen veszélynek tettük volna ki magunkat a lányommal, ha ő utcára kerül.

Így a lakás azzal a kitétellel, hogy nem adhatja el, mert ő csak jóhiszemű használó, az övé lett, legalábbis használatra, mert közös szerzeménynek minősül. Hányszor vetette a szememre, hogy az, az ő tulajdona, milyen sokszor hallottam tőle, hogy onnan csak én mehetek.

Hát eljöttem, meggyógyulva, megszabadulva a stressztől, tőle és mindentől, ami fájdalmas emlék maradt ma már.

A zsurlót a kezelésem után nem szedtem már. Elvégezte a feladatát, örülök, hogy nem vesztettem el benne a hitemet, és utólag is csodálkozom, hogy nem lett tőle bajom. Semmi nem biztosított arról, hogy jó, amit teszi, csak a hitem és a bizalmam ebben a hétköznapi növényben, ami számomra már nem is olyan hétköznapi. Megmagyarázhatatlan, mi az, ami a szó szoros értelmében megetette velem, hosszú hónapokon át, friss sarjaitól egészen a fás öregedéséig. Nem volt benne semmi, ami finom, mégis étkezésem részévé vált. Jó lenne tudni, hogy valójában mit tett bennem, valamit alátámasztani tudományosan, hogy használt-e vagy csak pusztán nem ártott. Ettem mellette a Béres-cseppeket, vitaminokat, ennek együttes hatása-e vagy csak, hogy hittem benne, de tény, ha azóta meglátom, köszönetet suttogok felé, hogy csak ő hallja. Nem mondom - furcsa számomra is.

Semmi bajom nem volt már, el is felejthettem volna, ha a heg a mellem helyén nem figyelmeztetett volna arra, hogy volt az másképp is, éltem én másképp, és máshol is.

 

Hónapról-hónapra tartottam magam ahhoz az ígérethez, hogy nem fogok semmin sem idegeskedni, kerülöm a stresszt, mindig azt csinálom, ami jólesik, persze, ha ez nem sérti mások érdekeit.

Dolgoztam, a lányok elfogadták, hogy nem szívesen beszélgetek már a betegségről, hacsak valakinek tanácsra nem volt szüksége. Mindig kapható voltam arra, hogy válaszoljak mindenkinek, ha a kérdés nem zaklatott. Mondjuk volt olyan is, aki félve hátrált, amikor megtudta, hogy rákom volt, tudatlanságában azt hitte, ez valami fertőző betegség, mert félve vonta el a gyerekét is mellőlem. Nem tudunk még sokat a rákról, azok, akik nem érintettek benne, még annyit sem, mint mi, akik megküzdöttünk vele.

A hajam az év végére már annyira kinőtt, hogy levehettem a parókát, de szinte hófehér volt. Befestettem, és úgy néztem ki, mint aki direkt vágatta le fiúsra. A lányommal töltöttem ezt az első szabad szilvesztert, a barátaival voltunk együtt. Nagyon kedveltem őket, olyan voltam, mint egy tyúkanyó, főleg azután éreztem magam jól, miután megtudtam, hogy nem háziasszonynak kellek, aki a szilveszter jó hangulatáról kell, hogy gondoskodjon, hanem teljes körű vendéglátásban volt részem és nagy-nagy szeretetben.

Következő évben arra tettem fel mindent, hogy valóra váltsam a magamnak tett ígéretemet. Kijutni a tengerhez, ki Görögországba, mindenáron! Rengeteget dolgoztam, szinte megszállottként, de tényleg!

Ma sem tudom, hogy csináltam végig, Kamasz lányom igényei, normális vitamindús, egészséges táplálkozás, mindez nem olcsó mulatság, de mégis gyűlt a pénzem, volt időm, jó pár hónap, hiszen csak nyár végén az utószezonban szerettem volna kimenni. Görögországban ilyenkor még javában tombol a nyár, nem veszítek semmit, mindössze elkerülöm a tömeget, ami egyáltalán nem esett nehezemre. 5-en megyünk, a barátaimmal, meg a lányommal. Ők mindenképpen mentek volna, így tehát 5 ágyas szobát Ml. apartmant vettünk ki, előlegeztünk meg.

Nehezebben telt el a nyár, mint gondoltam volna. A szerb harcok Jugoszláviában majdnem meghiúsították az utunkat, legalábbis nehéz volt elhinni, hogy minden simán fog menni. Izgultam, nem csak, azért mert gyűlölöm a háborút, hanem mert veszélyeztette a kiutazásunkat. Állandóan változott az útvonal, már az is szóba került, hogy sokkal drágábban a tenger és Olaszország irányából közelítjük meg Görögországot, de mint később megtudtuk, ez az utazási irodának igencsak többletköltséggel járt volna, tehát nem maradt más hátra, mint bízni, hogy vége lesz annak a szörnyű háborúnak, ami folyt Jugoszláviában.

A barátom nagyon örült, bár megígértette velem, hogy egy párszor felhívom majd. Mit számított, hogy nem olcsó mulatság, de egyszerűen, közvetlen kapcsolással lehet onnan telefonálni.

Nemcsak ez volt az egyetlen kiruccanásom. A lányom meghívott az osztálykirándulására. Úristen, de sok szülő örült volna a helyemben és nekem mennyire jólesett. A kamaszlányok nemigen ragaszkodnak a mamákhoz, örülnek, ha szabadon lélegezhetnek, ő meg a legnagyobb természetességgel ajánlott fel nekem, ha van kedvem, menjek el velük, van hely a buszon.

Soha ilyen boldog, szabad nyaram nem volt! Rengeteget kerékpároztam, nyeltem a napfényt, amit a tavalyi nyáron nélkülözni voltam kénytelen. Szépen gyűlt a pénz, éreztem, nem a szegény rokon megy ki külföldre, hanem elég lesz az esetleges ínyencségek megkóstolására is.

Az egészben csak az volt a kellemetlen, hogy a barátom jócskán meglepett. Döntött. Nem bírja tovább nélkülünk. Odaköltözik!

Borzasztóan boldog voltam, de hát az együttlétünket úgy kezdjük, hogy én Görögországba készülök.

- Menj nyugodtan, én hazamegyek anyámékhoz, de most volt aktuális, nem húztam tovább.

 

- Tudtam, régi álmunk vált valóra. Együtt élni szeretetben, megbecsülésben, elfogadva
az élettől a felkínált lehetőségeket, kiaknázni a bennünk rejlő összes jót egymásból.

Nem vagyunk már fiatalok, túl a 40-es éveinken, de nagy, örök szeretetben, ami igaz barátságból fakadt, ami legyőz minden szemrehányást, sértést környezetünkben.

De most? Amikor már szinte össze vagyok csomagolva, és két hétig nem vagyok itthon? Nagyon rossz volt, azt hittem, ez rá fogja nyomni a bélyegét az egész üdülésre. Ő amúgy sem jött volna, ha előbb költözik hozzánk, nem ezért, de hát hogy hagyjam itt?

-   Menj és érezd jól magad!

-   De hát te addig? Oké elmész a szüléidhez, rendben, dehát...

-   Legalább mesélek rólatok, lesz időm egy kicsit a magányra is.

Hát igen. Nem sértődhettem meg, ő egy nagy remete, aki elvan, mintha az égegyvilagon nem kellene neki senki. Tudtam jól, tudja, mit csinál. Az új helyzetet akarja megbeszélni a mamájával, aki nagyon jó asszony, mindig a fia boldogságát kívánta.

Tehát a barátom vidékre, én külföldre. Olyan volt, mint egy félmondat, amit majd 2 hét után mondunk végig.

2 nap múlva indultunk. Minden baj nélkül odaértünk, bár féltünk egy kicsit, nem tudhattuk a szerbek mire voltak képesek. Hallottuk, hogy bántak a magyarokkal, nemzetiségünk nem volt éppen életbiztosítás. De egy kis megvesztegetés, a sofőrök részéről csodát művelt. Egy márkás ital ide, egy márkás cigi oda, és mi át voltunk a határon.

A bombázások miatt útlezárások voltak, sokszor az volt az érzésünk, hogy eltévedtünk.

A déli órákban értünk oda. Gyerekes örömmel mentem neki a nyaralásnak, minden percét ki akartam élvezni. Gyönyörűen kéklett a tenger, hívogatóan csillogott, ezt eddig el sem tudtam képzelni! A sekélyes részeken világoskék, a mélyebb szakaszokon sötétebb, csodálatos volt. Éreztem, olyan ajándékot kaptam, amit soha nem vehettek el tőlem.

Élményekben gazdag 10 nap volt, sokat nevettünk. De sokat hancúroztunk a 24 fokos tengervízben, ami olyan elképesztően sós volt! Nagyokat kirándultunk, magunknak csináltuk a programokat, a magunk urai voltunk. Nem vettünk részt szervezett kirándulásokon, részben azért, mert el kellett volna szakadni a tengertől, részben drágább volt, mint amit mi megengedhettünk volna magunknak.

Utolsó előtti napon nyugtalanul aludtam el. Mentem volna már haza, maradtam volna is még. De éreztem, valamit még nem tettem meg.

Másnap hajnalban még sötét volt, amikor felébredtem. Néztem az órát, láttam, hogy még csak fél 4 volt. Felöltöztem: Nem volt hideg, ott még javában forróság volt még éjjel is.

Elindultam, le a tengerhez, egyedül. Megálltam a tengerparton, senki nem járt arra. Sétálni indultam, és rájöttem, hogy ez volt életem egyik legnyugodtabb perce. Erre a nyugalomra vágytam, ami elönti testem, lelkem.

Jól vagyok! Van egy csodálatos lányom: a legjobb a világon! Otthon vár egy férfi, aki az életét odaadná azért, hogy engem boldognak lásson! Itt vagyok egészségesen a görög tengerparton, ami ebben a percben csak az enyém, rajtam kívül senki nincs a közelben.

És csak álltam a parton, gyönyörködtem.

Jobbra néztem, a távolban éppen akkor jött fel a nap.

Lassan csendesen megvirradt.

 

Jónási Elvíra