Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ha majd újra virrad! 1.rész

2009.09.13

Ajánlás

Dr. Dani Árpádnak

Dr. Osvát Mártának

Dr.  Benya Lászlónak

Dr. Boros Józsefnek

És azoknak, akik elveszni látják a reményt!

Ha majd újra virrad!

Ugyan olyan nap volt, mint a többi. A megszokottság már annyira rám telepedett, hogyha más lett volna valami, esküszöm, felriadtam volna, mint egy rossz álomból. Egyhangú életem hasonló volt évek óta, a változatosság annyi volt, hogy néha rosszabb volt a házasságom, mint egyébként. Egyedüli sikerélményemet a lányom jelentette benne. Régen feladtam, hogy változtassak rajta. Csodára vártam, mint a legtöbb nő, aki elrontotta az életét gyáva határozottsággal.

Elkészítem a vacsorát, beszélgetünk a lányommal. Értelmes mindenre fogékony, nyílt természetű, engem kiegészítendő- sokkal jobban látta a hibákat maga körül, mint én és kiállt az igazáért, bármi történjék. Csillogó szeme sugározta a bizalmat, amit érzett irányomba, éreztem mindig, hogy ő lenne az utolsó ember, akinek hazudnék.

Hosszasan beszélgettünk, észre sem véve az idő múlását, késő este volt, amikor ágyba kerültem. Rég volt az, amikor még fontosnak tartottam a csinos csipkés hálóinget vagy a szexis kis ingecskét lefekvéskor. Most is csak egy cérna póló, amolyan „még aludni jó", olyan, amit már-már kidobni készültem, hát ilyen volt rajtam. Helyezkedtem és a póló rám tekeredett. Megigazítottam magamon és a kezem a mellemhez ért. Természetesen máskor is előfordult már, fürdéskor, mosakodáskor, de most már tudom ez egészen más volt. -Miért ilyen furcsa? Valami nem stimmel. Olyan volt, mintha egy kemény szilva lett volna benne. Igen így hanyatt fekve teljesen ki tudtam tapintani. Jeges rémület lett rajtam úrrá, kétségbe estem. Aztán megnyugtattam magam, hamarosan menstruálok, ekkor meg szokott duzzadni a mellem, ha majd elmúlik, a keménység is eltűnik vele együtt.  Egész éjszaka le sem hunytam a szemem.   Hajnal felé aztán, mintha fejbe vertek volna elaludtam. Szörnyű álomképek gyötörtek, pedig ha tudtam volna, hogy ez még semmi az elkövetkező rémálomhoz képest, továbbélni sem lett volna kedvem.

Három nap múlva megjött a menzeszem, el is múlt annak a rendje-módja szerint, de a furcsa lakó maradt. Nem voltam olyan okos asszony, hogy egyből orvoshoz forduljak, nem akarom magam jó színben feltűntetni, bizony eltelt néhány nap mire rászántam magam. De annyira pánikba estem, hogy egyszer csak ott találtam magam a nőgyógyászat folyosóján. Nem, nem voltam türelmes. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem járkáltam fel s alá, mint a fába szorult féreg. Amikor bejutottam a doktor úgy nézett rám, mint aki már tudja az igazságot. Vetkőzés, vizsgálat. Minden rutinszerű volt, nem először jártam nőgyógyásznál. Szültem egy gyereket, semmi szégyen nem volt bennem. Csak rettenetes kétségbeesés, félelem. Mit mond majd, mi ez a valami? Azonnali választ akartam, azonnali gyógyulást, meg nem történtté tenni ezt a két hetet. De nem így történt...

-    Ez egy daganat, még nem tudni, hogy milyen, képalkotó vizsgálatok szükségesek, hogy biztosat lehessen mondani.

-    De mitől? -tettem fel e legostobább kérdést.

-    Sajnos a vizsgálatok nélkül én sem mondhatok semmit, nem is lenne helyénvaló jóslatokba bocsátkozni.

-    Lehet, hogy valami rosszindulatú daganat?

-    Éppen erre nem szeretnék így feleletet adni, asszonyom. Most kap beutalót mammographiára, ultrahangos vizsgálatok is kellenek. Ha ezek meg vannak, jöjjön az eredményekkel vissza és a többit majd utána.

 

 

Szédültem, nem tudtam mitévő legyek. Férjem részvétlenségét a beteg, úgymond selejtes emberek iránt visszariasztott attól, hogy neki bármit mondjak. Beteg édesanyámat nem zaklathatom fel. Gyermekemet sem háborgathatom, addig hallgatok, ameddig lehet. Maradt igaz barátom, aki hónapok óta valami megmagyarázhatatlan módon egyre közelebb állt hozzám, közelebb, mint gondoltam volna. Amikor tudomására jutott, hogy lehet, hogy baj van, amilyen szelíden csak lehet vigasztalt, kedves volt a hangja. Nem vettem észre arcán a rettegést, hogy ő is meg van ijedve.

Másnap is délutános voltam, délelőtt elmentem a rendelésekre. Időpontot adtak, miután ezt egyeztettük, volt időm munka előtt sétálni egyet. Ragyogó napsütés, a januári napfény gyengén melegített, de nekem nem okozott örömöt, mint máskor. El voltam keseredve, elmondhatatlanul rossz érzésem volt. Napokig jártam dolgozni, próbáltam jókedvű lenni, a munkámba feledkeztem, a máskor oly egyhangú munkámban kerestem kikapcsolódást. Ilyen vidám asszonyok, mindig kaphatók a viccelődésre. Az igazi dolgozó nők egyszerű életükkel, az olcsó piacdivatjukkal, szappanoperáikkal, most olyan jóleső vigaszt nyújtottak, hogy elérzékenyültem. Suttogó pletykáikra most se voltam kíváncsi, de inkább azt hallgattam, mint a fejemben zakatoló kérdéseket: Mi lesz? Hogyan tovább? Lenne már jövő péntek.

Aztán eljött. A véreredményemre még várni kellett, 2-3 hét, mire megjön a célirányú vizsgálati eredmény. A mammographiai vizsgálat és a röntgenfelvétel, az ultrahangos vizsgálat, mind alátámasztották a nőgyógyászati eredményt, ami egyértelműnek nem volt nevezhető. Akkor már az onkológiai osztályra küldtek. Tudatlanságomnak köszönhettem, hogy nem tudtam mit jelent, és mivel senkinek nem mondtam meg, mi van velem, így senki sem világosított fel, hogy oda a rákos betegek járnak.

Dr. Dani Árpád betege lettem. Újabb vérvétel, vizsgálatok, ami újabb heteket és érzékenyen érintő várakozásokat jelentettek a rendelők előtt. Egyre kevésbé őriztem a titkomat. Beszélgettem a betegekkel, úgy éreztem, ha őket hallgatom, az én bajom kisebb lesz. Ekkor már féltem. Tűvel vettek mintát a csomóból, azt hittem belehalok a félelembe. De nem fájt. Ekkor már úgy éreztem, meg kell mondanom, otthon kell megosztanom a családommal. A férjem nemes egy szerűséggel reagálta le az egészet:

-   Remélem, megdöglesz.

-   Én is. - ha ilyen aggodalom fogja el, amikor megtudja, hogy lehet, hogy rákos vagyok, mire számíthatok, ha ápolni kell? Ha esetleg már későn vettem észre? Milyen bánásmódban részesít, ha majd részegen jön haza?

-   Nem is vagy beteg, csak ijesztgetni akarsz.

-   Igazad van, nem vagyok beteg.

Valami azt súgta akkor és ott, hogy ez nagyon kemény lesz. Nem csak a betegséget kell legyőznöm, hanem a közönyt is. Vagy az aggodalmat a lányomban, mert azt az arcot sohasem felejtem el, mikor megmondtam neki, hogy lehet, hogy komoly bajban vagyok. Fel kellett készítenem arra, hogy mi várhat rám. Beláttam, már előbb kellett volna. Nem lesz ideje feldolgozni mi is zajlik körülöttem Önzőség volt? Ki tudja már? Minden esetre, amikor az onkológián még egy szövettant is csináltattak, teljesen kész voltam. Azt sem bántam volna, ha ott egyből felakasztanak, felnégyelnek, még az is jobb lett volna ennél a bizonytalanságnál.

Dolgozni jártam, teltek a napok, a férjem szem előtt tartva, hogy akár meg is halhatok, semmin sem változtatott. Ugyan minek? Az élet megy tovább, nem igaz?

-   Jöjjön be asszonyom. Sajnos az eredménye még nem jött meg, sajnálom, hogy befárasztottam.

-   Semmi baj, csak ez a bizonytalanság.

-   Igen, ezt belátom, de a tenyészet nagyon kényes vizsgálat, nem lehetünk elég körültekintőek.

- Igen ezért még lehet, hogy egyszer hálás leszek.

- Minden bizonnyal. Holnap újra látjuk egymást. Akkor már biztos, hogy tudok valamit
mondani.

Aznap menten talán a legnehezebben dolgozni. A műszak végén csak annyit mondtam a kollégáknak, hogy gondoljanak rám holnap.

-   Miért, mi lesz holnap?

-   Nem érdekes, csak úgy.

-   De titokzatos vagy!

Nem tudtam mosolyogni, nem éreztem örömtelinek a titkolózást, de ha, tudom akkor, amit később megtudtam, bizony előbb szólok nekik. Mert, hogy ott vészelem át életem legnehezebb szakaszát közöttük és nekik köszönhetem, hogy eszemnél maradtam, hogyan is tudhattam volna? Ugyan honnan is érezhettem volna meg? Mert most már tudom. Az a pár jó asszony segített a legtöbbet.

Jó hogy akkor éjjel tudtam aludni, mert, ami azután következett, az maga volt a pokol.

-   Jó napot, asszonyom! Kicsit késtem, elnézést.

-   Baj van?

-   Kérem, foglaljon helyet!

-   Inkább állva maradnék. Amit mondani fog majd leültet.

-   Látom, nem akármilyen nővel állok szemben.

-   Nem. És tudom, hogy kettőnk közül én vagyok nagyobb bajban.

-   Igen, fogalmazhatunk így is.

-   Rákos vagyok?

-   Igen, egy rákos daganat van a jobb mellében.

Amit akkor hallottam elhangzott egy párszor a gondolataimban, de most olyan életszerű volt, hogy meglepődtem. Igen most nem a gondolataimban hallom, hanem az orvos mondja. Dr. Boros József, nem én mondom magamnak, hogy szokjam a gondolatot. Nagyon sokáig hallgatott. Azt hittem még közli velem, hogy három napom van. De ő e helyett barátságosan nézett rám.

-   Nem kell egyből eltemetkezni.

-   Miért, még jók a kilátásaim?

-   Akár jók is lehetnek.

-   Jó akkor tegyék a dolgukat és én is teszem az enyémet, csak mondják meg mi az, amit én tehetek.

-   Fogadja meg az orvos tanácsait, járjon kezelésekre és tegye azt, ami a legnagyobb örömet okozza magának.

-   Leszek én még valaha is negatív? Már, ami a leleteimet illeti.

-   Igen, azt hiszem, ha így fog hozzáállni a dolgokhoz menni fog.

Le voltam zsibbadva. EZ az orvos bízik abban, hogy én erős vagyok. Pedig ha tudná, hogy nem a határozottságtól vagyok ilyen magabiztos, hanem ez nálam egy jól bevált stratégia, hogy minél nagyobb a pánikom, annál vidámabb és barátságosabb vagyok. De ez ebben az esetben bevált. Olyannak ismert meg ez az orvos, aki majd partner lesz a gyógyulásában. Kisegített a slamasztikából az, amit én úgy mondanék, hogy vagy nagyon kemény, vagy nagyon hülye vagyok, hogy felfogjam mekkora a baj.

-   Akkor ezt megbeszéltük. Holnap jelentkezzen az onkológia nappali klinikáján, és ott megbeszélik a továbbiakat.

-   Azért még egy valamit ígérjen meg. Ha műtétre kerül a sor, maga műt. Nem tudom már kitől tudtam ő az onkológus sebész? De most nem volt fontos.

 

-   Jó én műtőm, de addig ígérje meg, hogy most sétál egyet és megpróbál nem gondolkodni.

-   Nem ígérem meg, mert lehet, hogy nem sikerül betartani.

-   Viszontlátásra és sok sikert!- Köszönöm, viszontlátásra!

Nem tudom, hogy hogyan kerültem a Csónakázó-tó mellé egy padra. Azon a padon sokat beszélgettem a barátommal, de most egyedül ültem ott. Odáig toltam a kerékpáromat, felülni nem mertem. Sokat kerékpároztam. Ahogy elment a hó én már tekertem. Most ültem ott, és azon gondolkodtam, hogyan tovább. Kinek mondjam el? A lányom jutott eszembe, hogy kétségbe fog esni! Az anyukám előtt titkolni fogom, ameddig csak lehet! A férjem! Hát igen! Ő nagy show lesz. A barátom? Most éreztem igazán milyen fontos az ő barátsága! Ő fogja csak igazán átérezni mekkora bajban vagyok. Hogy mondjam el neki, hogy nehogy megijedjen? Azt kell látnia rajtam, hogy nem félek. Pedig rettenetesen féltem. Akkor jutott eszembe, hogy most sétáltatja a kutyáját. Felültem a kerékpáromra és odataláltam valahogy. Akkor már sírtam. Hol van az erőm? Úgy sírtam, hogy azt hittem kisírom az összes bajomat a könnyeimmel. Annyi kétségbeesést én még férfiban nem láttam. Ez az, amitől féltem. Nekem kell erősnek lennem, hogy azt higgye, nyugodt vagyok. Pedig Istenem, hogy el voltam.

És még ott volt a lányom. Amikor hazamentem még nem volt otthon. Ahogy megjött az iskolából, én leültem mellé és elmondtam, hogy rákos vagyok.

De arra vigyáztam, hogy ne legyen túl nagy tragédiái színe a mondatomnak. Gyorsan hozzáfűztem, hogy nem halok még meg.

-   ígérd meg, hogy meggyógyulsz!

-   Megígérem!

-   Akkor te meg is fogsz gyógyulni.

Hatalmas csapdába estem! Úgy neveltem a lányomat, hogy soha semmit nem ígértem meg, csak akkor, ha be tudtam tartani. És most megígértette velem, és én meg is ígértem neki valamit, amit egyáltalán nem biztos, hogy be tudok tartani! Mit tette? De, amikor megláttam az arcát, azt, hogy megnyugodott már nem bántam, úgy voltam vele, hogy így lesz ideje feldolgozni, akármi történjék is.

Hát ezt a csatát úgymond megnyertem. Elfogadtattam azt a dolgot a környezetemmel, ami nekem a legnehezebb, de neki sem mindegy. Nekik is meg kell érteniük. Engem, és ami velem történik.

Másnap a kollégáim kíváncsiak lettek miért kellett volna szorítaniuk. De én csak betelefonáltam, hogy kérem egy szabadságot.

Főnököm a nagy lélekbúvár rögtön megértette, hogy nem megyek be addig, amíg le nem egyeztettem az onkológussal, mely időpontban kezdi el a kezelésemet, Megegyeztünk, hogy péntek lévén nem kezdi már el, hanem a következő héten, kedden jelentkezzem nála, ott a nappali klinikán. Egy kicsit már lenyugodtak otthon a kedélyek olyannyira, hogy férjem még vendégekről is gondoskodott. Haragudnom kellett volna, amiért ittas barátait hozza fel, de az egyedüllétnél még ez is jobb volt. Azon gondolkodtam, hogy ha velem tényleg történik valami milyen élete lenne a lányomnak. Régen gondoltam már rá, hogy elválok, de most egy lapra tettem fel mindent. Ha meggyógyulok, és túl leszek ezen az egészen, itt hagyok mindent. Fogom a személyes holmijaim és elmegyek. Elmegyünk a lányommal, és annyit dolgozom, amennyit bír a szervezetem, és kell a megélhetésünkre. Nem lesz több megalázás, verés, félelem, amiből húsz éven át elég volt. Érdekes, most milyen erő és elszántság fogott el és uralkodott el bennem. ÉN csakis ÉN számítottam, nem azért mert önző vagyok, hanem ha adni akarok tovább is annak, akinek akarok, először is magamra kell most figyelmet szentelnem. Meg kell, hogy gyógyuljak.

Hétfőn bementem dolgozni. Azt a néma csendet, míg élek nem felejtem el. Akkora csend még nem volt abban a műhelyben, mióta oda járok.

 

Mindenki engem nézett, senki nem tudta, hogy viselkedjen. Tudom ez nem mindennapi dolog. De nem maradhattam, mennem kellett kezelésre, nem mehetek a saját szakomba, folyton cserélgetnem kell majd. Arra nem is akartam gondolni, hogy állományba menjek. Azt már nem! Hogy én folyton otthon legyek? Tehát éjszaka fogok visszamenni, és másnap kezelés után kialszom magam, és éjszakásba megyek vissza. Így beszéltük meg a művezetőmmel. Hogy bírom-e majd az a jövő kérdése. De éreztem, hogy nem tudom másként végigcsinálni, csak a csajokkal.

Kedden reggel megjelentem az onkológiai klinikán, és megkezdtem a kemoterápiát. Akkor még csak szórakozásból számoltam a tűszúrásokat. Eddig 12 volt. Bagatell. Megbeszéltük a továbbiakat. Most kapom az elsőt, utána vérvétel, jövő héten a másodikat, vérvétel, 3 hét szünet, az után a vérvétel után folytatjuk. Hát elkezdődik. Harc az ismeretlen ellen. Még nem tudom melyikünk fog nyerni, de nálam akkora volt a tét! Bekötötték az infúziót és lassan kezdett csöpögni a méreg a testembe. Az a méreg, ami majd kiöli a sejteket beszorítva őket egy csapdába. Azokat a sejttesteket, amelyek bennem vannak, és nekem nem kellenek. Irtsák ki mind egy szálig, pusztuljanak el. Gyilkos erő az, ami akkor bennem volt.

Néztem az üveget és arra gondoltam vajon mi az, amit én tehetek még annak érdekében, hogy meggyógyuljak. Halál rájuk sejtecskék!

Elmondta az onkológus, hogy rosszul leszek, gyenge, kihullik a hajam, nem napozhatok, meg kell válogatnom mit eszek. Az sem mindegy, hogy a szívem hogy bírja. Levédik egy infúziós anyaggal, azzal kezdik, utána adják a mérgeket. És hogy milyen kíméletlen a sors! Mindjárt a második üveg után megláttam a jövőt. Vizsgáltak egy asszonyt, mellműtétje volt, amputáció. És én odanéztem. Nem szörnyülködtem. IRIGYELTEM. Ő már túl van rajta. Ő már tudja, hogy meggyógyul, neki már az utókezelése van csak hátra. Nekem a 12 kemoterápiából még csak ez az első. Mosolyoghat. Ez a nő boldog volt. Nevelheti tovább 3 gyermekét, szerethet, haragudhat, minden érzéshez megvan már a joga. Nem csak félnie kell. De hisz én is eljutok idáig egyszer! Talán már egy év múlva nem is gondolok rá, hogy milyen volt ez a kórterem, és a legjobbakat megtartom magamnak. Mert a nővérkék igazán aranyosak, ők tudják, mit érezhetünk, egyikünk­-másikunk igencsak fél. Állandóan mosolyognak, türelmesek amint azt később én is tapasztalhattam. Több órán át feküdtem, fájt a vénám, majdnem elaludtam, de nem mertem panaszkodni, nehogy már az elején rossz színben tűnjek fel. Nem mintha ez bármit is számítana, de azért mégis, hiszen tényleg nem vagyok hisztérikus.

Jónási Elvíra