Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ha majd újra virrad! 2. rész

2009.09.16

Hazafelé menet kellemesen lágy szellő fújdogált, a külső világ nem változott semmit, csak én. Más lettem egy pár hét leforgása alatt. Sajgó karom nem engedte elfeledni, honnan jövök. Siettem pihenni, mivel éjszakára be akartam menni, dolgozni. Otthon hamar elaludtam, este 7 körül ébreden meg. Mivel egyedül voltam, rendbe hoztam magam és kimentem a barátomhoz. Viszonylag könnyű volt őt elérnem, mert minden nap ugyanakkor sétáltatta, futtatta kutyáját.

-   Szia, jól nézel ki!

-   Már amilyen jól kinézhetek. Ma voltam először kemoterápián, nem érzem magam a legrózsásabban.

-   Nagyon szörnyű volt?

-   Nem. Neked, akinek erőt kell venni egy vérvétel előtt - mondtam pajkosan - biztos szörnyűbb lett volna!

-   Ne gonoszkodj. - De láttam rajta, hogy még a gondolattól is kirázza a hideg. Akkor átfogta a vállam.

-   Fel a fejjel. - ez túlzott bizalmaskodásnak tűnt az eddigiekhez képest, amit megengedett magának.

Tiszteletben tartotta, hogy egyikünk sem szabad. Akkor együtt élt egy asszonnyal, akit bár nem volt szerelmes soha, de nagyon tisztelt. Egy volt az otthonuk, életük, valami különös kapocs fogta őket össze. Sosem firtattam. Tudtam, hogy a szó valódi értelmében nem volt boldog. Ezerszer beszélgettünk már erről, magyarázatra semmi nem szorult.

 

Elfogadtuk egymás barátságát, fontosak voltunk egymásnak, de ennyi. Imádtam Őt, de nem értettem soha az érzéseimet, nem tudtam mi az, ami hozzá vonz. 42 éves voltam a középkor évei. De tudtam, soha nem mondok le arról, hogy találkozzam Vele.

-   Mikor mész legközelebb?

-   Jövő héten, de mivel meg akarlak kímélni a részletektől, beszéljünk másról.

-   Jó. Anyukádnak megmondták már?

-   Tényleg anyu. Ő ráér még megtudni az igazat.

-   Mégis mikor? Joga van megtudni az igazat!

-   Majd a parókáról rájön!

-   Nem hiszem, akarom mondani nem biztos, hogy kihullik a hajad.

-   De igen, azt mondják, hogyha a piros folyadékot kapom, akkor biztos. Márpedig az a folyadék piros drága barátom, mint a vizezett vér.

-   És honnan lesz a parókád?

-   Már ki is írták receptet.

-   Jó isten ezek nem tréfálnak!

-   A rák nem tréfál. Egy hónap sem kell, és csillogó műanyag hajam lesz, amit ha melegem van majd, levehetek. Szép formájú fejem van ám! Tapogasd csak meg!

Megfogta a fejem, két keze között tartotta.

-   így nem érzem, majd meglátom. Nem engedte el a fejem, csak állt egy darabig, nézett rám és nem szóltunk. Tudtuk, hogy vége a vidám trécselésnek, gondolatainkba merültünk.

-   Ha vége lesz, megünnepeljük, ahogy akarod.

-   Én Görögországba megyek, soha nem láttam még a tengert.

-   Úgy legyen! Mennem kell. Én nem tudom most mit mondani, vigyázz magadra! Légy jó!

-   Szia, megpróbálok!

Ekkor engedett el, észre sem vettem, hogy arcomat két keze között tartotta addig. Drága barátom. Mennyi keserűség, mennyi bánat részese voltál már, amikor hallgattad az életemet megkeserítő történetek sokaságát. És most nem azért kell aggódni, hogy férjem milyen válogatott őrültségekkel kínoz, hanem komolyan aggódsz az egészségemért, az életemért.

A munkahelyemen nagyon csodálkoztak, hogy bementem dolgozni. Persze mind a három szak megtudta, mi van velem. Mert ez nem olyan hír, ami titokban marad. A nők félnek, tudják a mellrák gyakori megbetegedés, de amíg nem muszáj, nem foglakoznak vele. Most elég közelről érintette őket, mert nap, mint nap együtt dolgoztak velem, végig fogják kísérni az egészet, és ha figyelnek, sokat megtanulhatnak erről a szörnyű betegségről. Faggattak, nem vagyok-e rosszul, nem fárasztó-e az éjszaka? Szóljak, ha valamiben segíthetnek. Nagyon jól esett, de tudom, hogy minden csoda három napig tart, megszokják, hogy mi van velem, természetesnek tartják, hogy közöttük vagyok, akár kezelésről, akár nem, de megyek dolgozni.

A neheze még hátra volt. Megrázkódtatásaim - aki a külsőmet illeti, hamarosan elkezdődtek. Szoláriumba, napra nem mehettem, egyre sápadtabb lettem. Az anyag, amit kaptam, nem tűri a fényt. Addig lehettem az utcán, amíg dolgom volt. Mindig napbarnított voltam nyáron, télen pedig szoliba jártam. Most nehezen toleráltam kopott színemet. A hajam egyik napról a másikra hullott el. Kedden kaptam a kezelést, és csütörtök este mikor hátrasimítottam a hajam, tele volt vele a kezem. Pánikba estem, hétvégén Húsvét. Jönnek a locsolók a lányomhoz, nem büntethetem azzal, hogy nem fogadjuk őket. A parókát még csak elő sem vetem. De most, hogy ár óra leforgása alatt kihullott a hajam, tar kopasz lettem, előkerestem a szekrényből.

 

 

Fogtam a kezemben és sírtam. Nagyon zokoghattam, mert még férjem arcáról is lefagyott az önelégült mosoly. A lányom vigasztalni próbált, hogy én még így is szép vagyok.

Tényleg golyó fejem volt, sehol egy dudor vagy egy hiba a koponyacsontomon. Feltettem a parókát és csinos fazonja ellenére kimondhatatlanul ostobának tűnt. Először nevettem, majd sírtam megint. Milyen lehetetlen helyzet.

Másnap kértem egy szabadnapot. Őszintén elmondtam, hogy mi van, megértették, mondták, hogy pihenjek, majd ünnepek után találkozunk, ha jó az állapotom.

Az ünnepek csendesen teltek, eltekintve férjem ivását, apróbb veszekedéseinket, lányomnál elég sokan voltak locsolni. A parókáról senki nem beszélt, tapintatosan hallgattak, dicsérték a lányokat, hogy milyen csinosak! Reméltem, hogy a barátom nem jön. De mint minden évben mondhatom percre pontosan megjelent. Tekintetén láttam, hogy jó a „hajam", kedves volt, a betegségem nem jött szóba. A férjem locsolókörúton volt, beszélgethettünk. Alányom ott nevetett velünk, már-már idilli volt az együttlétünk. Jól érzem magam vele mindig, de most egyenesen boldog voltam. Tudtam, egyszer vége lesz az ünnepeknek, és visszatérnek a fájó hétköznapok, egyre közelebb van a nap, hogy megtudjam, mit tett velem a kemoterápia.

Egyszer csak belém hasított a fájó igazság, meg kell mondanom anyámnak, hogy mi bajom. Tudta ő nagyon is, hogy baj van, de talán amíg én nem mondom meg, addig bízhat abban, hogy csak rossz megérzés az egész. Amikor meglátott a parókában, nem tett szemrehányást. Jól ismert tudta, hogy amit teszek, azért teszem, hogy őt megkíméljem, nagyon hajlamos a depresszióra, csak megnehezítené a gyógyulásomat a lelkiismeret furdalás, hogy miattam aggódik. Mondta is, hogy most mi lesz vele, hogy fogja ezt túlélni! Szegény Anyám! Már nem él, elvitte a szíve, az örökké aggódó szíve. Most már nem tudok haragudni rá. Akkor eszembe jutott, hogy értem inkább kellene izgulnunk, én vagyok a nagyobb bajban! De most már ennek semmi jelentősége. Annak viszont nagyon is, amit legközelebb mondott. Álmot látott az én anyám, mégpedig olyant, ami meghatározó volt a továbbiakban. Egyik alkalommal, amikor felmentem hozzá, a következővel lepett meg:

- Éjjel azt álmodtam, hogy anyuval beszélek rólad. Elmondtam neki, hogy milyen beteg
vagy. Ő mosolyogva mondta, hogy menjek hozzá, majd ő ad gyógyszert!

Szent ég a mama már 8 éve halott!!

-   Menj ki a temetőbe, nézz körül kislányom!

-   Ugyan anyu mit keressek?

-   Valami növényt!

-   Növényt? Mármint szedjek a mama sírjánál virágot, hogy meggyógyuljak? Anyukám ez nem morbid egy kicsit?

-   Jó. Te tudod! De tudd meg, hogy ebben lehet valami!

Elköszöntem anyámtól, és szinte nevetve mentem haza. Bevallom, azért egy kicsit kíváncsi voltam. Amúgy is kétségbe vonták néha szellemi állapotomat, tehát nem szóltam senkinek, amikor kimentem a nagyihoz, úgyis régen voltam már a sírjánál. Amit ott láttam, őszintén szólva nagyon meglepett. A sír jobb oldalán friss zöld zsurló nőtt -pedig rendszeresen gondozta azt nagynéném. Mindig csodáltam ezt a növényt. Gyermekkoromban mindig azzal játszottam, hogy ízekre szedtem. Nem tudtam soha, hogy mi tartja össze, mert nem látszik semmi, ami az ízeket összetartja. Leszedtem a zsurlót, és vittem, mint egy kincset. Letettem az asztalra, és elővettem egy gyógynövényes könyvet. Fellapoztam a zsurlónál, és meglepődve láttam, hogy ír róla, és pont a rákot lehet vele kezelni!

 

Drága mama! Kísérteties volt, de én elkezdtem az én egyéni módszeremet: majd én meggyógyítom magam. A könyv úgy írja, hogy gőz fölött pároljuk puhára a növényt, és ezt egy darab vászonban tartsuk a daganaton egy órácskát, vagy ameddig tehetjük. Teának is írja, de én merészebb voltam. Amerre mentem a terápiára, a Csónakázó tó mellett rengeteget találtam, úgyhogy ehettem. Mint egy megszállott, napi rendszerességgel borogattam, ettem, és hittem. Valami megmagyarázhatatlan belső parancsra, igaz hittel, bizalommal. Eszembe sem jutott, hogy árthat, annyira hittem benne, hogy az már megszállottság volt. Egyik alkalommal melegebb lehetett, mert bepirosodott a bőröm, és a doktor úr is észrevette. Én bevallottam, hogy mivel próbálkozom. Azt mondta, tegyem azt, amit jónak látok, de mosolyogva hozzátette:

-   Azért a kezelésekre is járjon el, hamarosan megtudhatjuk, hogy mire mentünk.

-   Miért mosolygott doktor úr?

-   Mert azt hiszem, sőt biztosan gondolom, hogy meg fog gyógyulni! Aki ennyire akar, ennyire hisz bennünk és önmagában, az meg kell, hogy gyógyuljon. Tapintásra a csomó az ő számára bíztató volt, jó reményekkel kecsegtetett, ő is bizakodott.

12 hét telt el az első kemoterápia óta, most már a műtétről beszéltünk.

-   Itt szeretné műtetni magát?

-   Szeretném, ha Boros József doktor műtene.

-   Semmi akadálya, csak akkor Szőny az irány! Ott műt már, ott praktizál. Nem okoz gondot?

-   Nem. Szeretném, ha ő lenne a műtőorvosom, nem tehetek róla, őbenne már akkor csak jót láttam, amikor közölte velem a hírt.

-   Megírjuk a beutalót, előtte el kell végezni egy pár vizsgálatot, időpontot egyeztetünk.

-   Még soha nem kérdeztem meg, vajon le kell amputálni a mellemet?

-   Erre a műtét alatt kapunk, illetve kap választ a főorvos úr. De ha igen, gondoljon arra, hogy az életét menthetjük meg.

-   Igen ezt tudom, de ha lehet, megmentik ugye?

-   Minden bizonnyal.

-   Köszönöm, amit értem tett!

-   Még nincs vége, a műtét után 2 héttel az egész kemoterápiát meg kell ismételni.

-   Ne! Nem élem túl.

-   Dehogynem. Nagyon frappáns volt, ahogy végigcsinálta!

-   Igen, de egyre rosszabbul viseltem, bár magamnak is nehezen vallottam be!

-   Menni fog, ne féljen, és sok sikert még egyszer!

-   Köszönöm, akkor még találkozunk.

Ekkor döntöttem úgy, hogy felkeresem egy rokonomat, aki szülész-nőgyógyász, Dr. Benya Lászlót. Ideje volt, hogy úgy beszéljek egy orvossal, hogy közvetlenebb hangnemet üthessek meg, ha éppen úgy akarom, sírhatok a vállán is. Nagyon szeretem a Lacit, igazi jó rokon, jó barát, ha kell, és kiváló szakember. Meg kell beszélnem vele egyet, s mást, minél előbb annál jobb. Érzem, hogy pszichológusra is szükségem van, de csak olyanra, aki nem a szószerinti pszichológus lenne, csak én kezelném ennek.

Csak az enyém, nem átlagol, nem búvárkodik a lelkemben, hanem ismer, és néha azt mondja, amit kell. Megkerestem, igazán nagy örömömre volt, ahogy beszélt, tárgyilagos maradt, de mégis testvéri, úgyhogy azt kaptam tőle, amit vártam, sőt nőgyógyászatilag is fogadott, és megígértette velem, hogy tartjuk a kapcsolatot. Nagyon örültem, amikor láttam, hogy bármikor számíthatok rá!

 

A műtétem előtt még szerettem volna találkozni a barátommal. Minden alkalmat megragadtam, hogy találkozzam vele eddig is, de most úgy éreztem, hogy minden, amit tőle kaphatok, az jó nekem. Egyre jobban érett bennem az elhatározás, hogy ezt soha többé nem fogom titkolni előtte. Persze nem akarok tőle többet, mint eddig, nem akarom magam mellé láncolni, egy nő mindig tudja, mikor van ott az ideje a színvallásnak, pedig ez az idő, ami nagyon kemény volt mindkettőnk számára megmutatta nekem, hogy ő az, aki mellett jó volna élni.

De hogyan kérhetnék tőle bármit is, amit nem önmagától tesz meg. Egyelőre nem volt még itt az ideje, bár egyszer tett már említést arról, hogy tudna velem élni.

-   Most mi lesz? - kérdeznem tőle mielőtt bevonultam a kórházba.

-   Mi lenne? Meggyógyulsz. Semmi nem számít!

-   De értsd, meg le fogják vágni a mellemet!

-   Nem is biztos, ha meg le kell vágni azt a te érdekedben teszik!

-   De milyen életem lesz úgy?

-   Hogyhogy milyen? TEUES!

-   Csak azt nem mondd, hogy neked kellene egy nő úgy.

-   Bolond vagy! Egy nem normális nő, mint te például igen.

-   Ezt csak azért mondod, hogy vigasztalj.

-   Nem! Úgy fogsz kelleni, ahogy vagy!

-   Ne beszélj butaságokat, kérlek!

Először éreztem, hogy ez a férfi igazán szeret. Ahogy ott állt, megsemmisülve, majdnem a szívem szakadt meg! Elköszöntünk egymástól olyan érzelemmel teli öleléssel, hogy majdnem elájultam. Elkeseredett voltam, de boldog is egyben. Elmentem zsurlót szedni, majd hazamentem készülődni. Összepakoltam és hosszasan beszélgettem a lányommal. Nyugtatgattam, mint már olyan sokszor, és úgy láttam, ez sikerült is.

-   Mi lesz anyu?

-   Le fogják vágni.

-   Biztos?

-   Úgy érzem, igen, de legalább megmaradok.

-   Nagyon szeretlek, légyszi vigyázz magadra!

-   Te is. Légy okos apáddal, vigyázz nagyon, és ha tudsz, gyere be hozzám, és ne idegeskedj. Én jól vagyok. Ha majd hazajövök, sokat leszünk együtt, apád bevonul, megműtik őt meg a gerincével. Ne hagyd sokat inni, ha tudod, bár azt teszi, amit akar. Nem vigyáz, és most ő a nagybeteg, igaz tényleg fáj a gerince. Nem érdekli, mi van velem, ő a betege az egész világnak, az ő baja a legnagyobb. Bár lehet, hogy csak kivizsgálják, beszél össze-vissza, hogy ővele foglalkozzanak. El akar menni nyugdíjba, azt is intézi. Szóval legyetek jók.

-   Holnap mész? - rám se nézett.

-   Igen.

-   Akkor már biztos, hogy rákos vagy?

-   Ébresztő ember, nem szimuláltam!

-   Mi van, most sajnáljalak? Azt hiszed nekem mindegy, hogy nyomorék vagyok? Hogy mindig fáj a gerincem?

-   Igen. Te tényleg beteg vagy.

-   Ne gúnyolódj, te kopasz!

-   Hát akkor ezt megbeszéltük.

 

Lehet, hogy próbált kedves is lenni, de ilyenre sajnos nem emlékszem. Azt sem hittem volna el, ha elérzékenyül, arra gondoltam volna, hogy sajnálja magát, amiért olyan szerencsétlen, hogy a felesége rákos beteg ő meg itt van egyedül a vakvilágban. Hát ennyit erről. Másnap bementem a kórházba.

 Jónási elvíra