Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pepe: Győzelem

2008.01.03

 

 

Éles fény… egy neonlámpa… nagyon zavar a fénye, és egyre álmosabbnak érzem magam. (jobbra…balra) Már alig bírom nyitva tartani a szemem. (jobbra…balra) Mindenképp ébren kell maradnom. (jobbra…balra) De miért is? (jobbra…balra) Kattanás szerű hangot ad az elmém mikor behódol. (jobbra…balra) Lehunyom a szemem, és mintha mázsás követ gördítenének le rólam. Valahol távol emberek beszélgetnek:

-         És… ha nem sikerül?

-         Akkor…

-         Kérem… szerintem csak…

Mindegy. úgysem értem. Csak zuhanok. Kicsit félek, mert csak fekete üresség vesz körül. Teljesen elvesztettem az időérzékem. Hány óra lehet most? Hol vagyok egyáltalán? Még egy utolsó próbálkozás, de elég erőtlen. Aztán csak az éles fény. Egy neonlámpa…

 

A nevem Traianus. Az ismerőseimnek csak Trai. Ha vannak egyáltalán. Valamiféle bőrfotelben fekszem. Talán elkábítottak azért nem emlékszem semmire. Igen, talán ez lehet, mert mikor felállok, hogy körbenézzek, hirtelen mintha kirántanák alólam a szőnyeget. Kettőt pördül a szoba, de mély lélegzetet veszek, és a helyére kerül minden. Egész rendes kis szoba. Tisztaság van, bár a bútorzat összesen egy asztalból, egy székből, és a bőrfotelből áll. Taszít ez a hely. Olyan rideg. Kedvem lenne azonnal távozni, de fogva tartóim bizonyára bezárták az ajtót. Innen azonban mindenképp ki kell jutnom. Hallgatózom pár percet, majd óvatosan a kilincsre csúsztatom a kezem. Nyitva. Ez gyanús. Óvatosnak kell lennem. Az előszobában sincs senki. Ismerős… ismerősnek tűnik ez a hely.

(Éles fény villan, és látom magam, amint két fehérruhás férfi kísér. Arckifejezésük komor, rajtam kényszerzubbony. Ezután megint sötét.)

A földön fekszem. Biztos elájultam. Álomszerűnek tűnik az egész. Zavaros a fejem, és értelmetlennek tűnő képek kavarognak benne. Össze kell szednem magam. Az emlékeimet összerakhatom később is. Most inkább hányok egyet. Ez végre valami valós érzés. Valami biztos. És visszazökkent régi önmagamba. Mennyi lehet az idő? A falon az óra egyet mutat, de… nem jár. A zsebórám sem. Érdekes, azon is pont egy.

Minden gond nélkül kijutok a házból, és igyekszem minél messzebb kerülni tőle. Már vagy fél órája csak megyek. De lehet már egy órája is. Nem tudom. Az órámon még mindig egy. Azt sem tudom, milyen messze juthattam. Pedig itthon vagyok. A saját városomban és mégis , olyan furcsa minden. Olyan rideg, olyan idegen. Az út közepén áll egy kocsi. A motor jár, de nem ül benne senki. És… az utca is kihalt. Berohanok a legközelebbi boltba. Az ajtó nyitva, a lámpa ég, de üres.

-         Hahó! - semmi válasz.

-         Van it valaki? - perces néma csend.

Ledöntök egy polcot. Csörömpölve gurulnak szét a konzervdobozok. A kamerapirosan villogó figyelmeztetőjelzésén kívül azonban semmi mozgás. Ez tetszik. És kezd eluralkodni rajtam egy érzés, amiről nem is képzeltem, hogy bennem is megtalálható. És megérik bennem az elhatározás. Szétfeszíti a társadalom által hosszan és nehézkesen belém nevelt korlátokat, és vad mosoly ül ki az arcomra. Persze először még csak óvatosan. Csak egy-egy üveget. Tíz perc múlva az egész bolt romokban hever. Az ablakok szilánkokban, sőt még azt a pofátlan kamerát is levertem. Mindig is az idegesített a legjobban. Önelégülten ülök egy szeméthalom tetején. Egyik kezemben sör, a másikban cigi. Talán így érezhette magát Isten is, amíg az embert meg nem teremtette. Itt most én vagyok az Isten. Bármit megtehetek. De nem csak itt, hiszen az utcákon sincs senki. Csak egy üres autó… egy autó… járó motorral… A gondolat még meg sem születik bennem, már a volán mögött ülök. Egyes padlógáz, kettes, hármas, négyes, és a sebességet már nem is az elsuhanó fák, hanem csak a kilométeróra jelzi. Az út tiszta, csak az elhagyott kocsik a veszélyesek. De hát mi vesztenivalóm van? Főleg öt sör után. Most bontom a hatodikat. Mélyen a fenekére nézek és…

Egy bőrfotelben fekszem. Huhh, talán az utolsó már nem kellett volna. Az első, ami feltűnik, hogy nem fáj a fejem. És nem is vagyok rosszul. A második gondolatom a bőrfotel. Ez ugyanaz. És az íróasztal is a helyén van. De hogy kerültem vissza?Úgy látszik, mégsem vagyok egyedül. Valaki visszahozott ide. Akkor pedig elég valószínű, hogy figyelnek is. De miért nem mutatkoznak? Miért ürítették ki az egész várost? És a legnyomasztóbb kérdés: mi céljuk van velem? Körbe sem nézek már, csak idegesen és zavartan kitámolygok a szobából. Kétségbeesetten keresek valami biztos pontot. Valami hétköznapit, ami nem idegen. A házak, az utak, a fák: minden a helyén van, minden a megszokott arcát mutatja, mégis furcsa az egész. És szemet szúr valami. Már tudom, mi hiányzik. A madarak, a kóbormacskák, és egyáltalán minden, ami az élet legapróbb jelét mutatná. Még a fák is csak mozdulatlanul állnak. Semmi mozgás. Mintha egy szűk, üres szobába zártak volna. Ki kell innen törnöm. Ez az egész világ halott. És arra készül, hogy engem is megöljön. Ezt nem hagyhatom. Mindenképp meg kell akadályoznom. Az első, hogy kijutok a városból. Talán csak itt halott minden. Az erdő felé veszem az irányt, és arra rohanok. Végre kint vagyok. Levegő után kapkodva térdre esek, és szörnyű felismerésre jutok. Legyőztek. Az erdő is mozdulatlan. Értelmetlen lenne tovább keresni. Tudom, hogy mindenhol ez fogadna. Fogalmam sincs, kinek vagy minek a műve ez, de elérte a célját. Sikerült megtörnie. Azt mondják, sokan azért nem lesznek öngyilkosok, mert gyengék. Nos, én mindig erősnek tartottam magam. Az övem szinte magától oldódik, és tekeredik a nyakam köré. Egy rándulás, és pár perc légszomj…

Már meg sem lepődöm. Bőrfotel és egy asztal. Pedig lehetetlen. Valami nincs rendjén. Az óra még mindig egyet mutat. Az elmúlt két nap eseménye tonnás súlyként nehezedik rám. Összefüggéstelen az egész. A kihalt város, az állni látszó idő, és az, hogy egyáltalán még élek. Hacsak nem illúzió az is. Vegyük sorra az egészet. Mit csináltam, mielőtt idekerültem? Kik hoztak ide? És miért? Úgy érzem, mindjárt szétreped a fejem, és elönt az információk áradata. Már csak a végső csapás hiányzik. De hiába töröm a fejem. Még túl szilárd ahhoz, hogy szétessen. Mint egy rossz alapra épített rendszer, egy mocsárra épült vár, ami bár megrogyott, nem hajlandó végleg elsüllyedni. De most már mindenképp a végére kell járnom. És már tudom is, hogyan. Tegnap az erdőben voltam. Valaki leszedett a fáról, így valami nyomot hagynia kellett. Letört faágak, letaposott aljnövényzet, lábnyom, bármi ami használható, amin elindulhatok. Ugyanazon az úton megyek. A saját nyomaim már megvannak. Már nem lehetek messze a helytől, ahol… Mindegy. Erre most jobb nem is gondolni. Hiszen túléltem. A szívem egyre hevesebben ver, és szinte már kapkodom a levegőt. Még pár lépés és… Feladja az elmém. Az ilyet már nem képes befogadni. A másodpercek órákká sűrűsödnek és én nem bírom levenni a szemem… a holttestről. A saját holttestemről. A megdöbbenést egy hasonlóan erős, ámde sokkal kellemetlenebb érzés, a félelem váltja fel. Ösztönösen megfeszítem az izmaimat, és már ki tudja, milyen messze járok.

            Kicsit idegesít a sörszag, de most már tényleg tudnom kell mi történt. Fogalmam sincs miért pont erre jövök, de úgy érzem az erdőben van a megoldás kulcsa. Az egyik út mellett fékezek. Leállítom a motort, és kiszállok a kocsiból.

            Rohanok. Cél nélkül, és értelmetlenül. A nap pont a szemembe tűz és elvakít, de egyáltalán nem érdekel. Most semmi sem érdekel. Darabokra hullott világom mögött felsejlett az igazság, de nem vagyok képes elviselni.

            Rohanok a félelemmel vegyes izgalom érzése pár lépéssel mögöttem. Előttem csak az árnyékom…

Hirtelen belém nyilall a felismerés. Tudom, mire számítsak. Lelassítom a lépteimet, mély lélegzetet veszek, és felemelem a tekintetem.

Körülbelül tíz méterre állok magamtól. Pontosan nem is tudom, melyik vagyok én. A nap egyszerre tűzi a hátam és a szemem. Végtelen nyugalom önt el. Érzem, hogy valami végleg megváltozott. Lehunyom a szemem, és átadom magam a zuhanás felszabadító érzésének.

(jobbra, balra) Valahonnan távolról egy fénypont hívogat. (jobbra, balra) Az ismerős bőrfotel simogató érzése is rám tör. (jobbra ,balra) És az inga ismerős lengése  jobbra és balra.

 

Az orvos megnyugtatóan elégedettnek látszik. Rápillant a kórlapra. Ott piroslik középen: SKIZOFRÉNIA. Barátságosan megveregeti a vállam és mond egy - két bíztató szót. Felállok. Óvatosan a kilincsre csúsztatom a kezem. Nyitva. Remegő lábakkal lépek ki a házból. Szomorú és vidám emberek áradata végzi mindennapi teendőjét. Egy óra hét perc.