Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pepe: Magány

2008.01.03

 

 

Nézem a fényt. A narancsszínben úszó szmogot. Az utolsó várost. És hiányoznak az emberek, a melegség, és a barátok. Mind olyan távolinak tűnnek, pedig szinte karnyújtásnyira vannak.

 

Felnézek az égre, a teliholdra, és a mögöttem elterülő erdőre, és bekövetkezik az, amitől rettegtem. Az ég és a természet szava összecsendül, és olyan erővel hív, hogy képtelen vagyok ellenállni. Megfordulok, és már nem látom a várost. Csak emlékezetemben él. Egy büdös, szemetes hely, tele önpusztító, önfejű emberekkel. De az emlékkép is halványodik, és már csak az ezüstlombú fák hívását hallom. Elindulok, habár tudom, nincs itt az ideje. Még nem vagyok felkészülve. Minden lépéssel egyre gyengébbnek érzem magam, de a fák hívnak. Végre elérem az elsőt. Megérintem, nekitámaszkodok, majd összeesek. Könnybelábadt szemmel arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha lenne itt valaki, aki segítene, vagy legalább vigasztalna.

 

Nem baj. Holnap talán a várost választom.