Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Halál, hol a te fullánkod?

2010.03.03

 

Öregedőfélben mind gyakrabban jut eszünkbe, hogy miként is zajlik majd le visszatérésünk igazi hazánkba. Miként fogjuk “átélni” a halálunkat? Milyen lesz a búcsú szeretteinktől? És milyen érzéseket, gondolatokat küldenek utánunk az itt maradottak? Mintha bizony nem lehetett volna olvasni, hallani erről már számos leírást, nyilatkozatot, szellemi közlést; nem beszélve a tibetiek és az egyiptomiak Halottas könyveiről.

  

Mégis tele vagyunk bizonytalansággal, izgalommal, netán félelemmel. Könnyű – mondjuk gyakran – a földre jövetel, hiszen annál egy anya teste segít át bennünket erre az árnyékvilágra, még ha fájdalmak között is, míg a visszautat tulajdonképpen egyedül kell megtennünk (hacsak nem “segít” át valaki vagy valami!). A leírások között igen nagyok az eltérések, sőt ellentmondások, még tiszteletreméltóan magas rendű szellemi közlések között is jelentős különbségekkel találkozunk. Bizonyság erre az itt következő Névtelen Szellem megnyilatkozás, illetve Az utolsó óra munkásaihoz címmel közreadott közlésekből vett idézet, meg néhány további részlet olyan szellemközleményekből, amelyek ezzel a kérdéskörrel kapcsolatosak.

  

Valószínűleg megérdemelne egy nagyszabású tanulmányt mindezek összevetése, talán egy egész könyvnyit is, ahogyan az egyes leírások is megtöltenek néhány kötetet. Gondoljunk csak E. Kübler-Ross könyvére (A halál és a hozzá vezető út, Gondolat, 1988), még inkább R.A. Moody (Élet az élet után, Ecclesia, 1983), és Kenneth Ring kutatásaira (A Halált átélni – az Életet megnyerni, Az Apostoli Szentszék Kiadója, 1990), és még számos műre, ami ebben a témakörben mozog.

  

Ha most mégsem egy ilyen összehasonlító tanulmány megírására vállalkozunk, annak oka egyszerűen az, hogy arra nem elegendő kis folyóiratunknak a terjedelme. Mégsem állhatjuk meg, hogy néhány jelentősnek tartott szellemtani műből és szellemi megnyilatkozásból részleteket ne közöljünk, illetve még más munkáknak erre vonatkozó fejezeteit ne ismertessük. Különösen azok számára szánjuk ezeket az írásokat, akikben félelem él a haláltól, vagy akik úgy gondolnak a halálra, mit valami kegyetlen és kérlelhetetlen törvényszerűségre, amelynek betartására kemény végrehajtók vannak kijelölve. Ugyan ki ne ismerné a középkori Biblia Pauperum (Szegények Bibliája, azaz, akik nem tudnak olvasni. Mai kifejezéssel: Biblia képekben) csontvázát, aki gyakran – különösen nagyobb járványok, háborúk idején – rémesen suhogtatja kaszáját, kéretlenül, bejelentés nélkül levágva boldog-boldogtalant.

 

Az egyik legfontosabb közlés Vay Adelma útján jött, 1900-ban közreadott önéletrajzi jegyzeteiben, amely az évnek mind a 365 napjára tartogatott egy vagy két verset, személyes életének egy-egy említésre méltó, komoly vagy vidám eseményét, és vezető szellemeinek rövidebb-hosszabb médiumi közleményeit. (Vay Adelma önéletírása pillanatnyilag csak kéziratban található nyersfordításban).  A szellemközlemények között olvasható az alábbi leírás az ember testi halálának folyamatáról, átlépéséről a szellemhazába. Nagy részletességgel tárja fel, hogy ki mindenki sürgölődik a haldokló körül. Szinte látni véli az ember, hogy a szellemvilág számára most megszületendőt egy egész szülőszobára emlékeztető személyzet várja és segíti át a túlvilági életre, csupa hozzáértő, szerető kéz.

 

“Az ember halálánál hét szellem jön a segítségére:

1.  A házasság szelleme, ill. az a szellem, aki a haldoklót a legjobban szereti. – Ő delejezi az agyat, és a haldoklót öntudatlanságba burkolva, csak a szellemvilágban ébreszti fel ismét.  

 

2. Az anyaszellem – a szív, a szeretet, az érzések gondozója. Többnyire a haldokló testének szülőanyja. Amennyiben ő nincs még a másvilágon, úgy ez a nagyanya vagy dédanya stb. Ő csendesíti a szívverést, bontja fel az életköteléket, és ébreszti fel a szellemi szeretetet: meggyújtja a szellemi szívet.

 

3. Az apaszellem – ha az apa még él, a nagyapa, dédapa stb. végzi a munkáját. Ő szabadítja ki a szellemet a napidegfonatból, és képezi ki az idegszellem magvát a másvilági megszületés számára. Kioltja a halódóban az emberi-lelkit, és adja neki a szellemi-lelkit. 

  

4. A barátszellem – a kémiai alkotórészek megváltoztatásával az idegek és a fluidok kezelője. Ez többnyire egy tudós, orvos vagy tanár. Ő képezi ki a lélek ruháját és annak fluidjait.

 

5. A nőtestvér ez a szeretett személy lehet a haldokló nőtestvére, nagynénje vagy leánya. Ő az arc rendezője, a szemekkel, a látással foglalkozik: lezárja a haldokló emberi szemét és megnyitja a szellemit. 

  

6. A fivérszellem – lehet, testvér, barát, nagybácsi, esetleg a haldokló fia. Ő a hallásért felelős: lezárja a testi füleit, és megnyitja a szellemi hallását.

 

7. A szellemi munkások – a tüdő, a gyomor és más belső szervek körüli teendők ellátói. Szellemileg nincsenek azon a fokozaton, mint az előző hat szellem, ők a durvább munkát végzik. Ők vágják el a haldokló életfonalát (periszprit), ami keserves művelet.

 

A földi halál a szellembirodalomban való megszületés folyamata, szülészi munka, amelynél a hét szellem szülészként tevékenykedik. Az anyagias emberek szellemének elválasztása a testtől nehéz, a szellemi embernél ez természetesen könnyebben megy. A szellemi ember asztrálteste ugyanis már a szellem testi élete folyamán kiképződik, és így az átváltás könnyebben zajlik le. Akinek durva és nehézkes az asztrálteste, annak a szellemvilágbeli felébresztése és tudatra ébredése hosszú és fáradságos.

  

Igen, láthatatlan erők állnak a haldokló körül, és mindegyiküknek megvan a maga hivatalos teendője. Ezt a csendes tevékenységet az emberi szemek nem látják, csak a látó előtt lesz nyilvánvalóvá.

  

Oh, emberek! Ne borzadjatok a haláltól, jó kezekben vagytok. A halál munkája kizárólag jó szellemek kezére van bízva. A leggonoszabb, lebűnösebb embereket is jó szellemek veszik gondjaikba, és általuk szabadulnak ki testük kötelékeiből. Éppen ezért Isten törvényének ellentmond a gyilkosság, és a párbajban, kivégzésben, háborúban, öngyilkosságban elszenvedett erőszakos halál. Amennyiben a halál erőszakos, az asztráltest nem képes azonnal elválni az emberi testtől, hanem előbb a halál jó szellemei veszik kezelésbe, ahogyan egy boncolásnál történik. Eközben a meggyilkolt szánalomra méltó szelleme lelki kínokat áll ki.” 

 

*  *  *

 

Ihletett szellemtani mű Domokos László: A szellem élete (Bp. Sylvester Nyomda,1928) c. munkája. Ebből vettünk ki három részletet.

  

János Jelenések könyvének 5. része szól a Bárányról, akinek ‘hét szarva volt és hét szeme: az Isten hét lelke az, akiket elküldött az egész földre.‘ Ezt a hét lelket, akik tulajdonképpen a legmagasabb rendű Egy részei, nevesíti, ill. határozza meg könyvében költői szépséggel. 

 

“. . . És ha a földi élet alkonyán vérző lábbal elbotlunk, ismét csak Ő az, aki vár bennünket a kapunál: újabb Egy az örök Hétből, aki a szellem-létbe átmenés törvényeit intézi.

 

. . . nevezzük őt a halál urának, pedig nem a halálba vezet ő, hanem az ujjászületésbe. Nem kérdez és nem kér, csak kezét nyújtja, hogy átemeljen a tengeren, melyet az itt maradottak könnye von körénk. Vár a szeretet minden melegségével, mikor elérkezik az idők teljessége. . . Mindig ott van azok mellett, akiknek nehéz átmenniük az új életbe. Ő az, aki ráadja a szellemre a fehér ruhát.

 

Örök Istenségnek megoszló része. Mindig szelíd, türelmes, szeretetteljes mosoly sugárzik belőle az emberek felé: drága derű, mely életet lehel a halálba. . . . Nem nézi, hogy sárban jártunk-e. Lehajol, megtörli a fáradt vándor sarúját és megcsókolja azt. . .  Kézenfog bennünket és vezet az örökkévalóságba. A feltámadás szentséges lelke Ő, hét isteni láng legszelídebb ragyogású, legfehérebb fényessége.”

 

A későbbiekben egész fejezetet szentel a halál kérdésének. Ebből emeltünk ki itt egy részt, majd a későbbiekben egy másikat.

  

“A szellemnek a fizikai testtől való elszakadása igen komplikált művelet. Nem is történhet ez meg láthatatlan segítők jótékony beavatkozása nélkül. Egy hatalmas szellemcsoport él körülöttünk láthatatlanul: egykor a Földet benépesítő szellemáradat, melynek asszonyai az ő elmúlt szép és tiszta életüknek jutalmaképpen nyerték azt a kegyet, hogy a halottak átmenő szellemeit fogadhassák. Az egyiptomiak lótuszvirágos nemtői ezek, akik hetes csoportokban állják körül a testi bilincseit széttördelő szellemet.

  

Mikor a halni készülő ember védőszellemétől megkapja az átmenés előkészítésére való figyelmeztetést, ezek a segítő szellemek gyöngéden körüllebegik a halálba indulót, s vele maradnak mindaddig, amíg támogatásukra szüksége van. Még akinek erőszakos vagy hirtelen halála lesz is, azt is napokkal előbb közrefogják, hiszen ők már látják a karmikus törvényszerűségeknek azt az összesűrűsödését, amely villámszerű fellobbanással ki fogja oltani az életet.

  

Az elszakadás pillanatában a haldokló nem érez semmit, rendszerint nincs is eszméleténél. Vezetői, védelmezői erőteljes delejes kisugárzásokkal mély kábulatba ejtik, s az elhatározó pillanatban hirtelen kettészakítják azt a keskeny éterszalagot, amely a testhez a plexus solarisban [napidegfonadék] kapcsolódik. E művelet után a halott szellemét elragadják környezetéből és az asztrál sík egy alkalmas régiójában pihentető, mély szendergés ölébe nyugtatják.” 

  

Ha a szellemnek az étertesttel való kapcsolata megszűnik, azaz elszakították az életfonalát, már nem lehet újraéleszteni.

  

A testi halál megannyi leírása számos részletében gyakran, egyes esetekben viszont teljesen különbözik egymástól. Nemigen gondolhatunk itt másra, mint arra, hogy az átmenet a szellemi síkra a szellem fejlettségétől, ismereteitől, átmenetének törvényszerű vagy durvább voltától függ. (Különös, hogy azokban az esetekben, amelyekben egy-egy megnyilatkozó szellem kifejezetten felszólítja a hallgatókat, hogy tegyenek fel kérdéseket, még nem igen lehetett találkozni ilyen irányú érdeklődéssel).

Az átmenet könnyebb vagy nehezebb voltáról több szellemtani mű is szót ejt.

 

 

*  *  *

 

 Az alábbiakban részleteket közlünk Az utolsó óra munkásaihoz  c. munka* A halálról szóló fejezetéből.

 

“A halálról akarok ma beszélni néktek. A halálról, amely előtt minden teremtett lény megremeg, és amellyel mégis minden élőnek találkoznia kell. A halál az a csontkezű rém, amely abban a pillanatban, amikor találkozik azzal az élőlénnyel, akit neki a Gondviselés átadott, egyetlen mozdulattal letép róla mindent, amit csak ez a föld reáruházott. Ez az, amiért minden terem­tett lény megremeg előtte.

 

És legyen bár az vakmerő ifjú, aki gúnyosan kacag és úgynevezett halálmegvetés­sel teszi az életét kockára, vagy legyen az aggastyán, akinek az élet már valóban terhére van annyira, hogy lépten-nyomon elismétli, hogy bár jönne már érte a halál, vagy legyen az a beteg, aki ágyán fetrengve, kínok és szenvedések közt várja a megváltást, vagy az a tudós, aki úgy véli, hogy az élet összes titkait kikutatta: mind, mind abban a pillanatban, midőn előtte fel­magaslik a csontkezű rém, megremeg és sóvárogva vágyik az élet után, ha mégúgy tele van is az gyötre­lemmel, szenvedéssel, bajjal és nyomorúsággal.

 

Talán látott már valaki közületek öngyilkost, aki tettének elkövetése után még egy ideig élt világos ön­tudattal. A léleknek az a sóvárgása, a haláltól való az a szörnyű rémület, ami az ilyen lelkeket hatalmában tartja, megrendítő és szívbemarkoló benyomást tesz minden élőre, akinek alkalma van ilyent látni. Mindez kiáltó bizonysága a halál félelmetes hatalmának.

 

Abból az életből, amelyben ti emberek is éltek, egyetlen kapun át van kijárás, amelyen keresztül min­denki eltávozik, és ez a halál. Ennek az életrétegnek még egy kapuja van: a születés, amelyen keresztül a lélek az un. anyagtalan életből az anyagi életbe lép.

 

Mert ha a halálról beszélek nektek, nem kerülhetem el, hogy az életről is ne beszéljek. A halál az árnyék, az élet a fény. Akik az első kapun belépnek ebbe az életrétegbe, azok a világosságra jönnek, akik pedig eltávoznak a második kapun, azok a halál homályos folyosójára jutnak, ahol rendszerint hosszú ideig kell várakozniok, míg továbbhaladhatnak az örökkévalóság végtelenébe.

 

Ez az életréteg, amelyet a földön nyüzsgő emberáradat és általában az úgynevezett élők világa alkot, a szellemi életet, a szellemi világot két nagy birodalomra osztja: ez alatt az életréteg alatt sorakoznak azok a szférák, amelyekben a homályos, gyötrő, kínzó lelki­állapotban, az un. „pokolban” sínylődő lelkek vannak, efelett az életréteg felett pedig sorakoznak azok a szférák, amelyek fokozatosan mind nagyobb világossá­got, mind nagyobb boldogságot, mind terjedelmesebb és áthatóbb életet tartalmaznak. 

 

Méltán remeg hát az ember a halál megjelenésekor; méltán vágyik vissza az életbe még akkor is, ha az az élet nyomorúsággal, betegséggel, szegénységgel és szen­vedésekkel volt megrakva, mert nem tudhatja, hogy a halál folyosóján és ott, ahol az ítéletet kimondják felette, mi következik rá? És bizony azok közül, akik a sötét szférákból jutnak az élet felszínére, vajmi kevés, szinte csodálatosan kevés, alig valaki csak az, aki élete folyamán olyan értékeket vásárolt magá­nak, amelyek őt abból a kárhozat világából megszabadítják. Ez a kevés azonban nagyon sokat, óriási nyereséget jelent a Gondviselés mérlegében. . .  attól függ, hogy az ember a kegyelemből adott fizikai életben igazi értékeket vá­sárolt-e a rábízott ‘hamis‘ gazdagságon. Azaz az ide­gen, rábízott gazdagságon ‘tűzben megpróbáltatott aranyat‘: lelki kincseket vásárolt-e, vagy pedig olyan értékeket, amelyeket ‘e világ‘ tart értékeknek, amilyen a hírnév, rang, pénz, intellektuális fölény stb. Ezeket mind e világ adja és ezeket a halál mind egy pillanat alatt vissza is veszi a szellemtől.”

 

*  *  *

  

Tóvölgyi Titusz Van-e más világ? c. művében A. Kardec: Szellemek könyvé-ből idézi a meghalásra, ill. a szellemvilágban  való eszmélésre vonatkozó részeket. Bevezetésként a maga sajátos stílusában a következőket írja:

 

“Az emberi életnek a materializmus által megszabott határát keresztül lyukasztja a spiritizmus; azon a megmérhetetlen és megmászhatatlan sötét és kísérteties sziklafalon, mely az élet útjának végén a haladó előtt keresztben áll és netovábbat jelent, alagutat fúr és a sír penészes üregét légvonattal tisztítja végig.  És míg az üreg nyílásán át a materializmus kéményfüstös egének kormos szemöldöke alól, és szürke, mocskos felhőinek szakadozott fátylai közül egy-egy darabka kék látható, addig a spiritizmus ütötte másik nyílásán a sírnak, az alagútnak másik végénél őrt álló világító üstökös, mint az örök világosság szimbóluma, az ég fényességnek tündéries színeken égő sugárkévéjével ragyogja be az érkező lélek útját.

Mivel hogy az emberi élet nem a halállal végződik: hanem a halállal kezdődik!”

 

A Szellemek könyve Kardec kérdéseit és a szellemtanítói válaszokat tartalmazza, és igen részletesen írja le a lélek elválását a testtől, majd a szellem állapotát az elszakadás pillanatában és azt követően. Ennek során világossá teszi – és ebben szinte minden szellemtani mű egységesen foglal állást –, hogy a szellemhazába történő átmenet az ember erkölcsi állapotától függ.

 

A következőkben ebből a könyvből idézünk néhány kérdés-feleletet.

 

“Megtartja-e a lélek egyéniségét a halál után?

 

 ‘Megtartja és nem is veszíti el soha. . .‘

 

 Nem visz magával a lélek semmit innen a Földről?

 

 ‘Semmi mást, mint az emlékezést és jobb világba való vágyódását. . . Minél tisztább a lélek, annál jobban felfogja, hogy mennyire jelentéktelen mindaz, amit a Földön hagyott.‘

 

 Fáj-e, ha a lélek elválik a testtől?

 

 ‘Nem fáj. Gyakran jobban szenved a test, amíg él, mint a halál pillanatában; a lélek semmi esetre sem szenved.‘

 

 Pillanatnyi hirtelen átmenet által történik-e a válás? Van e pontosan megjelölt határvonal az élet és a halál között?

 

 ‘A lélek fokozatosan válik meg a testtől. . .  Ez a két állapot érintkezik s egymásba folyik, tehát a szellem lassanként bontakozik ki kötelékeiből. Életünk folyamán a szellemet félig anyagi burka, perispritje tartja össze a testtel, és a halál csupán a test pusztulása, nem egyúttal azé a második buroké is, amely elválik  a testtől, amikor amabban megszűnik a szerves élet. . . . Némelyeknél elég gyorsan megy ez végbe és mondhatjuk, hogy a halál pillanata egyúttal a szabadulásé is; . . .  másoknál azonban. . .  akik teljesen anyagi és érzéki életet éltek. . .  gyakran napok, hetek, sőt hónapok kellettek hozzá.‘

 

  Azonnal megtalálja-e a szellem az előtte meghaltakat, akiket a földön ismert?

 

 ‘Irántuk táplált szeretetének vagy azoknak őiránta táplált szeretetének megfelelően megtalálja. Gyakran el is jönnek fogadtatására, mikor a szellemi világba lép és segítenek neki a földi kötelékekből kibontakozni‘.

 

 Van-e a léleknek azonnal tudomása önmagáról a halál után?

 

‘Ez nem megfelelő kifejezés, mert egy ideig zavarban van a lélek. . . Ez a szellemek fokozatától függ. . . időtartama nagyon változó. Éppúgy eltarthat néhány óráig, mint ahogyan eltarthat néhány hónapig, sőt esztendeig. . .‘

 

 

 

Tóvölgyi így foglalja össze a továbbiakat:

 

“Mikor az emberről beszélünk, tulajdonképpen a lelket értjük, de amely lélek a testhez lévén kötve, az anyag befolyása alól egykönnyen nem emancipálhatja magát. . . .  A legtöbben a dolog könnyebb oldalát tekintik és testükkel szoros barátságba lépnek.

Ez fejleszti köztük az összetartozandóságot, és nehezíti a megválást, mely ha közeledik, fokozza a félelmet, amennyiben a lélek ahhoz a gondolathoz, hogy ő és a test egyek, hozzászokott, s a test életével saját életének  is kimúlását hiszi.

   

Van erre Petőfinek egy költeménye, amit a szemérmes Tóvölgyi kissé átírva idéz:

  

Vajon felesége a testnek a lélek

s mint hű hitestársak, együtt enyésznek? 

Jóllehet az eredeti így szól:

  

Szeretője vajon a testnek a lélek?

S mint szeretőkhöz illik, együtt enyésznek?

Vagy a lélek a testnek csak barátja?

S úgy tesz, mint rendesen a barát:

Elhordja magát,

Midőn amazt pusztulni látja?

 

Valóban a lélek a testnek csak barátja. Lakója volna tulajdonképpen, de a szoros együttlét barátságba megy át. . .

 

Amint tehát a halál pillanata közeledik, a lélek nem az elválásra, amiről nem tud, hanem a végpusztulásra gondol, s mint az üldözött vad az ő barlangjába, ő a testbe húzódik vissza, mi által a kiválást, melynek ezúttal erőszakosan kell végbemennie, nehezíti és kínossá teszi.”

 

*  *  *

 

A következő idézet ismét Domokos László könyvéből való:

  

“A földi ruhájától megszabadult szellem soha sincs egyedül. Védőszelleme állandóan mellette van, de nem mutatja meg magát; szerényen visszavonul s csupán arra szorítkozik, hogy távol tartsa az ártalmas hatásokat.

  

A szellem a halál után tompa kábultságba süllyed . . . majd szelíd fénnyel derengeni kezd benne az öntudat halvány világossága. . . .  Ez az állapota asztráltestének fejlettségétől függ.

 

A rezgések természete szerint az asztráltest harmóniát vagy nyugtalanságot sugárzik.”

 

Röviden összefoglalva a szerző részletes és plasztikus leírását: megismerhetjük az öntudatra tért, de szenvedélyeitől szabadulni nem tudó szellem állapotát. A vágyak rabságának kínjait: az iszákosét, aki a tikkasztó szomjúság állapotában él, a falánkét, aki az éhhalál peremén vergődik, a gyűlölködőét, akit egyfolytában ingerelnek, bosszantanak stb, stb.  Az asztráltestét már földi életében is magasabb szintre fejlesztett szellem viszont könnyen tud kapcsolódni a hasonló szintet elért szellemtársaihoz. Helyes sugalmazásokkal, álombeli tanácsokkal segíti a testben élőket. Szellemi fejlődése előtt hatalmas távlatok nyílnak.

 

(A magunk részéről ehhez annyit tennénk hozzá, hogy az előbbiek közül kerülnek ki a spiritiszta üléseken megszólaltatott ú.n. szenvedő szellemek. Az utóbbiak közül az oktatók, illetve életpéldájuk előadásával tanítók.)

 

*  *  *

 

A Névtelen Szellem bölcsészete sorozat egyik könyvéből szeretnénk idézni néhány fontos gondolatot. Az Ezotériák két kötete ( Szellemi Búvárok Pesti Egylete, Bp. 1941.) a Névtelen Szellemtől Eszter médium útján kapott tanításokból áll. Az itt következők A halottak kultuszáról szóló fejezetben találhatók:

  

“. . .  Az ember test szerint él, test szerint cselekszik, aszerint gondolkozik, vágyait, kívánságait ahhoz szabja, törekvéseit szintén ebbe a célba állítja bele; azért a legtöbb embert, a legtöbb lelket – bármilyen hosszú ideig készíti is elő a betegség a halálra – váratlanul éri a hazahívó szó, s hagy hátra elvégzendő munkát, és maradnak betöltetlen vágyai, mert szeretett volna még olyan dolgokat elvégezni itt a földön, amik már nem az ő eshetőségeire vannak bízva.

 

Ez a bizonytalan érzés kíséri a legtöbb szellemet az örökkévalóságba, amikor maga mögött űrt hagy azok lelkében, akik hozzá voltak kapcsolva, akiknek érdekei hozzá fűződtek, vagy akik szeretetükkel össze voltak fűzve vele. . .

 

Az emberek azon a napon, amelyet az egyház rendelt a halottakról való megemlékezés napjául, tömegesen lepik el a temetőket, tömegesen aratják le az őszi virágokat, és díszítik fel velük kedveseik sírját, vetélkedve egymással,  hogy ki tud minél szebb és művésziesebb elrendezést teremteni, hogy az elmúlás és pusztulás helyét is megfertőztesse a lelkében élő versengéssel, egymás túlhaladásával, és hogyan tudná a maga anyagi előnyeit jobban csillogtatni az előtt, akinek talán nincs olyan tehetsége sem anyagilag, sem lelkileg. . .

  

Az ember elhisz valamit azokból az igazságokból, amelyeket az egyházak tanítanak, anélkül, hogy magát az igazságot keresné és kutatná, mert a hite felületes, és tévedésekre van alapozva, mert csak látszat szerint gondolkozik és ítél. . .

 

Ez a felületes hit kíséri az emberiséget a sírig, a sírnál azonban minden lekopik róla és elfoszlik, mint az elnyűtt ruha, és a lélek dideregve, fázva, szegényen, mindentől és mindenkitől elhagyatva kénytelen megtenni az örökkévalóságban az első lépéseket. Mert csak nem akarjátok magatok sem komolyan elhinni, hogy azok a kegyeletes ténykedések, amelyeket az emberek bizonyos ceremóniákhoz kötve a szeretteik részére véghez visznek, elkísérik őket az igazság világába, hogy valamit is segítenek rajtuk odaát a láthatatlan világban?

 

Nem, testvéreim. Mindez porrá és hamuvá válik, amikor az igazság világossága sugárzik rá a lélekre; és minél díszesebb síremléket építenek az emberek önmaguknak és hozzátartozóiknak, minél több virágot visznek, minél több lámpát gyújtanak az utolsó, úgynevezett végtisztességül embertársaiknak, hozzátartozóiknak, annál ridegebb, annál kietlenebb az ébredése annak a léleknek, ha nem a belső hit, a belső szeretet melegsége kelti életre. . . . Bármilyen nagy pompát fejtenek is ki az emberek az emlékezés napján, ha egész lángtengerré teszik is a temetőt: egy szikrányi világosságot sem tudnak nyújtani azoknak a lelkeknek, akiknek sorsa a szívükön fekszik. . .

 

Az emlékezés napja arra van adva, hogy az ember ne hűljön ki azok iránt, akik már elköltöztek, gondoljon vissza azokra, akik szerették őt, akik dolgoztak érte, akiknek az élete valami jóval, valami igazzal gazdagította a világot . . .

 

Nem mondom én, hogy ne keressétek fel azt a helyet, ahol azoknak a porai pihennek, akik elköltöztek, de nem szükséges, hogy ezt azon a napon tegyétek, amikor a tömegek róják le a kegyelet adóját . . . a ti halottaitok nem ott vannak a sírok világában . . . Tinektek az imádság szárnyain fölemelkedve Isten elé kell vinnetek  a szeretet virágát . . ., hogy Isten megtisztítsa, megáldja, megszentelje azt a viszontlátás pillanatáig, a nagy találkozásnak napjáig, amit az Isten a hívőknek ajándékozott a hitük és szeretetük megérdemelt jutalmazásául.

 

*  *  *

 

Az előbbieket fogalmazza meg kissé általánosabb értelemben, de sokkal hangsúlyosabban a Névtelen Szellem  Bölcsészete sorozatban Titkos tanítások címmel megjelent könyv harmadik kötetében A halálról szóló fejezet.

 

“A halál törvénye arra való, hogy minden, ami a földé, a mulandóságé, az enyészeté legyen.

 

Legyen bár a legnagyobb tudós, bírjon bár a gondolatoknak a legszikrázóbb csillogásával az ember: a halál kezének egyetlen érintésétől rombadűl minden ékessége, minden erőssége, s a kétségbeesés sötét mélységébe hull alá, ha nem ragaszkodik erősen a kegyelem által lenyújtott segítő kézhez, az Isten szeretetéhez, a bűnbocsánathoz.

 

A mulandóság és a halál törvénye a bűn következtében állott elő. Azért kell minden ideiglenesen alkotott formának meghalnia, elmúlnia, mert minden formát, amelyet az élet egy rövid időre kialakított és összerakott, az ellentét gondolata, az ellentét elve is segített megépíteni. . .

  

. . . aki a földi életben, a földi igazság szerint, emberi, kicsinyes gondolatokhoz, formákhoz ragaszkodva építi ki a lelkének hitét, reményét, örömét, boldogságát, aki ezekben találja meg lelkének kielégülését, vágyainak beteljesülését, annak mindenét összerombolja, porba dönti és összetöri a halál törvénye. . .

  

Az olyan ember lelke nagy változáson megy keresztül, mert úgy érzi, hogy mindenét elveszítette, úgy érzi, mint akinek palotáit, kincseit eltemette a földrengés, és neki ezekből a törmelékekből, amelyek a nagy földindulás után megmaradtak és hasznavehetőknek látszanak, kell saját keze munkájával és egyéni erejének és fáradságának latbavetésével megépítenie azt a kicsiny kunyhót, amelyben a lelke megpihenhet. . .

 

 Aki hirtelen, minden előkészület nélkül hal meg, ha hirtelen ébredne fel annak a tudatára, ami vele történt, és az emberi én hirtelen jutna öntudathoz a szellemvilágban, akkor rettenetes, kétségbeejtő állapotba zuhanna alá. Azért az ilyen lélek lassanként tér magához; és beletelik bizonyos idő (sokszor nagyonis hosszú idő) ameddig a tudata – t.i. a legutóbbi életének az emlékezete – gyéren átszűrődik a szellemi tudatába.

 

. . . ez ismét csak a kegyelem. . ., hogy akiknek hirtelen kellett itt hagyniok a földi életet . . . lassan szakadjanak el azoktól, amik őket a földhöz kötötték. . .

 

Másként van ez azokban az esetekben, amikor a lélek hosszabb életszalagot képezett ki magának, és erőteljesebben kapcsolódott a szellemvilághoz, úgyhogy tulajdonképpen földi életében sem szakította meg a szellemvilággal való közvetlen érintkezést, hanem . . . igyekezett többet időzni a szellemvilágban, mint a földiben.”

 

*  *  *

  

Ebbe a gondolatkörbe tartozónak gondoljuk azt a mostanában unos-untalan emlegetett – és többek által már 2012-re tett – elváltozást, mint a testi halál alternatíváját. (Mintha bizony az emberiség elérte volna azt a szintet, hogy ez a csoda a Földet és lakóit egy magasabb szellemi szintre emelje, hogy anyagi teste félanyagi állagúvá váljon, amelyre már nem érvényesek az anyagi testre vonatkozó törvények).

  

Pál apostol a feltámadással kapcsolatban taglalja hosszabban, hogy mi történik a nagy elszámoltatás idején (amit sokan afféle világvégének tekintenek, és aminek tudni vélik az idejét). Az 1.Kor. 15, 51. titkot árul el: “nem fogunk ugyan mindnyájan elhunyni, de mindnyájan el fogunk változni. Egyszerre egy szempillantás alatt. . . elváltozunk. Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba.

 

 Amikor pedig ez a halandó halhatalanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: 

 

 

 

‘Teljes a diadala halál fölött! Halál, hol a te diadalod?

Halál, hol a te fullánkod?‘

 

Kuklis Iván  – Tolnai György