Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szeretet és tudatosság

2010.03.07

 Kép

 

 

Az emberi lélek utánozhatatlan, mély csoda. Millió rejtett zuga, apró rezdülése, vágyai, teremtő ereje van.

Éljük mindennapjainkat, fejlődünk, tanulunk, reagálunk a minket érő hatásokra.

De bizony van, hogy elsodor a hétköznap, felkelünk, ránk zúdul a világ, ontja a híreket a rádió és a televízió. Közlekedünk, félreállunk, félrelöknek, mi is megtanuljuk, hogy ha nem vagyunk elég erősek, akkor bizony a harmadik buszra sem férünk fel

 

Érvényesülnünk kell a munkahelyen, a családban, a barátok, a haverok között.

 

Menőnek kell lenni, mert különben nem figyelnek ránk, nem kapjuk meg a szükséges energiákat. Társas lényeknek neveltek bennünket, így az emberek túlnyomó többsége csak közösségben tudja elképzelni az életét. Minél több ember figyel ránk, annál több energiához jutunk, annál jobban érezzük magunkat. Minél jobban elismernek, annál boldogabbnak érezzük magunkat.

 

Függővé válunk a külvilág elismerésétől, úgy igyekszünk viselkedni, olyannak akarjuk mutatni magunkat, hogy ebből kapjunk minél többet. Ez még azokra is igaz, akik látványosan nem hajlandók alkalmazkodni az általános társadalmi elvárásokhoz. Az örök lázadók, épp a lázadásukra való odafigyelésből igyekeznek megszerezni ezt az energiát.

 

Mindeközben elfelejtkezünk magunkról, valódi énünkről. Sokszor bizony csak az a részünk él, dönt helyettünk, aki a döntéssel, a kimondott mondatokkal az elismerésért, mint célért dolgozik. Kollégákkal elmegyünk egy sörözőbe, bár semmi kedvünk hozzá, csak azért, mert így vagyunk jópofa, társasági emberek, bár valójában hazamenni szeretnénk, és csendben egy jó könyvet olvasni. És ez alapjában véve nem is baj. A gond ott kezdődhet, ha nem vesszük észre, hogy miért csináljuk. Ha elfelejtjük, hogy valójában ezek nem mi vagyunk, csak a társadalom által ránk osztott szerepek. Amikor már eltűnik a valódi belső én, és helyette már csak a szerep él. Amikor azonosítjuk magunkat a jópofa haverral és azt hisszük, hogy csak ennyik vagyunk. Amikor már nem mi hozunk döntést, hogy elmegyünk-e, egyszerűen a szerep vágja rá automatikusan, a választ helyettünk.

 

Mindennapjainkban lassan már csak ezek a szerepek élnek helyettünk. Nem mi döntünk, hanem a nevelés és az éppen aktuális közízlés és közerkölcs, a napjainkat átszövő médiák, a reklámok áltat kialakított reflexek alapján cselekszünk. Pedig az ember ennél sokkal több, sokkal összetettebb, sokkal nagyobb Isteni csoda. Ahhoz azonban, hogy ezt meg is éljük, meg kell értenünk önmagunkat, és meg kell tanulnunk megérteni, mit miért csinálunk, és az ösztönös, reagáló cselekedeteinket fel kell váltanunk tudatos, odafigyelésen alapuló cselekedetekkel.

 

Bármily furcsán is hangozzék, erre Jézus Urunk hívta fel a figyelmünket.

Egy tanítónak, bárhol és bárkit is tanít, úgy kell szólnia hallgatóihoz, hogy azok meg is értsék.

 

Jézus Urunk nem csak az egyetemek tudományán, vagy művészetek kifinomult világán nevelkedett emberekhez szólt, hanem mindenkihez. Többségében egyszerű, a mindennapi életben maradásért küzdő emberekhez. Nekik nem magyarázhatott általános szocializációs folyamatokról a psziché és az ego rejtelmeiről és nem tárhatott fel bonyolult társadalmi összefüggéseket. De talált egyetlen gondolatot, egyetlen emberi érzést, melyen keresztül mindenkihez eljuthatott, melyet felismerve mindenki automatikusan megváltoztatta gondolkodását, és megtanulhatott nem csupán a saját egoja által irányítottan, ösztönösen élni és cselekedni. Ez az érzés volt a szeretet.

 

 

Kép  

 

Tudom, elcsépelt kifejezés. Az elmúl két évezred alatt, már oly sok mindenre használták fel, annyi emberben ébresztettek lelkiismeret-furdalást erre hivatkozva, hogy sokan már csak szónoki fogásnak érezhetik, ha valaki erről beszél.

 

Mégis gondolkodjunk el egy kicsit. Milyen óriási lépést lehet egy ember életében, amikor először jut eszébe, hogy nem ösztönösen a saját érdekei alapján cselekedjen. Mert akit a szeretet irányít, annak, muszáj gondolkodnia. Mert aki szeret, az nem a saját érdekét nézi, hanem azét, akit szeret. Egy másik ember helyébe kell képzelnie magát, a másik kívánságát, igényeit kell feltérképeznie, tudatosan oda kell figyelnie saját magára, és néha bizony a saját érdekei ellen kell döntenie.

 

A szeretet az első iskola, amit ki kell járnunk ahhoz, hogy tudatosak lehessünk, hogy megtaláljuk valódi önmagunk, azt a lényt, akiről azt mondjuk, hogy Isten a saját képmására teremtette. Mert a képmás itt nem azt jelenti, hogy Isten arcot, kezet, lábat adott nekünk, hiszen jelenlegi testünk csupán egy anyagi megjelenési formánk a fizikai világban. Sokkal inkább jelenti azt, hogy felruházott bennünket mindazokkal a képességekkel és lehetőségekkel, amikkel Isten rendelkezik. Ezekre a képességekre és lehetőségekre való ráébredést nevezik sokan megvilágosodásnak, tudatossá válásnak, fénnyé válásnak. A hangsúly nem a kifejezésen, hanem a folyamaton van, melynek során megtanuljuk, kik is vagyunk, és megtanuljuk, hogy valódi énünk szerint éljünk és létezzünk.

 

Ez itt a földön azt jelentheti, hogy nem mások, nem a társadalom, vagy nem valamilyen felsőbb erkölcs vagy idea szerint élünk és cselekszünk, hanem legbelsőbb énünk szerint, akinek már nem leküzdendő akadály a fizikai világ, és nem alkalmazkodásra, kötelező együttélésre ítélt lények serege a többi szellemtestvér. Hanem lehetőség arra, hogy velük együtt valami sokkal szebbet, egy sokkal izgalmasabb és gyönyörködtetőbb létezést valósíthatunk meg, annál, mint amit egyedül tudnánk.

 

A szeretet tehát ebből a szempontból egy út, mely másokon keresztül elvezet önmagunkhoz. Önmagunkat megélve, pedig megtalálhatjuk mások csodáját. Mert Istent csak az képes megélni és a közelébe kerülni, aki képes egy másik lényben is meglátni Őt. Isten egy hegy tetején magányosan álló emberrel nem tud mit kezdeni, legyen az az összes ember között akár a legnagyobb mester is. Bár egyetlen hangszeren is lehet csodálatos dallamot játszani, de az igazi szimfóniához kellenek a többi hangszerek is.

 

Itt a Földön a szeretet az, ami összehangolja az embereket. Mert a szimfónia akkor szól a legszebben, ha minden hangszer, bár egyéni hangszínnel, de tisztán szól.

 

 

Kép

 

 

A szeretet az, ami nélkül ez lehetetlen. De kell még valami ahhoz, hogy meg is valósíthassuk. A szeretet az, ami arra ösztönöz, hogy tanuljunk. Megtanuljuk, hogy kik vagyunk mi és kik mások. Megértsük a másik ember lényét, gondolkodásmódját, azt, hogy miképp hat ránk a külvilág és hogyan kerülhetünk ki a befolyása alól. Aprólékos, nehéz munka ez, de megéri a fáradságot.

 

Isten minden embert a saját képmására teremtett. Csodálatos kaland felfedezni másokban és önmagunkban Istent. Az elkövetkező napok ünnepi hangulata jó lehetőséget ad arra, hogy megfigyeljük magunkat és másokat. Elgondolkodjunk azon, hogy vajon melyik ajándékunk szól valóban az adás öröméről, melyik csak a kötelező udvariasságról, és melyik az, amelyikkel csupán magunk számára akarjuk besöpörni az elismerést nagylelkűségünkért és ügyességünkért. Melyik az a családtagunk, akiknek a társaságát a társadalmilag kötelezően elvárt rokoni szeretet miatt keressük, ki az, akinek szeretetére mi magunk vágyunk, és kinek akarunk mi őszintén, teljes szívünkkel minden jót kívánni.

 

Apróságoknak tűnnek, de a tudatosság felé vezető út, a figyelemmel kezdődik. Nem a bírálattal, nem az értékeléssel, csupán a valóság felfogásával. Annak megfigyelésével és elfogadásával, ami van. Hiszen egy érdekből adott ajándék is épp oly tökéletes, mint az amelyiket bármilyen szándék nélkül adták, mert aki adta, az a legtökéletesebbet adta magából, amit csak tudott. De ha megértjük önmagunkat, hogy mit miért csinálunk, az azt jelenti, hogy képessé válunk kívülről, kissé nagyobb rálátással nézni a folyamatot. Ekkor, pedig a mi kezünkbe kerül a döntés. Nem reflexből cselekszünk, hanem mi irányítunk. Ekkor már rajtunk múlik, hogy mégis megtesszük-e, mert így is élvezzük, és örömet okoz, vagy rájövünk, hogy felesleges és csak látszateredményt érnénk el vele.

 

Egyben azonban biztosak lehetünk: bárhogy is döntünk, hibázni nem tudunk, mert minden döntésünknek következménye van, amiből tanulhatunk, és amivel többek lehetünk. Épp ez Isten csodás ajándéka, amivel nem csak egyetlen napon ajándékoz meg minket, de minden életünk, minden napján és minden pillanatában.

 

 

Pécsi Ildikó „Hella”

www.hella.eoldal.hu