Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A beavatás

2010.10.10

 

 Honnan lehet tudni, hogy mikor jött el az idő a beavatásra, a magasabb szféra üzeneteinek befogadására? Mikor válunk olyan erősé, hogy megmutatkozhat a szellemvilág nekünk személyre szabottan, amikor nem tölt el félelemmel látványuk, csak nyugalommal és hatalmas szeretettel! Mindenki várja, hogy a fátyol mögé nézhessen. Én megkaptam. Hálával tartozom sok- sok reinkarnációra előre ezért. Soha nem tudhatunk előre semmit. Találgatni lehet, de az igazság, ami magasabb törvények szerint működik, függvénye a láthatatlannak, és nem érthető meg, csak, ha sorsfeladatunkba beterveztük. A változás benne van, nem mi döntjük el, vagy legalábbis nagyon kevesen vannak, akik tudják előre, mikor érkezett el az idő. Mert a beavatás egy egészen megváltozott helyzetet szül. Minden – mindenre hat, egy teljesen új körülmény alakul ki szerteágazóan. Mint a tóba dobott kő.

 

A fellebbenő fátyol helye és időpontja ugyanúgy kiszámíthatatlan, olyan, mint a zsákbamacska- nem tudni előre mi van benne, vagy egyáltalán van- e benne valami.

No, de ne facsarjam tovább a szót, elmondanám dióhéjban az én beavatásom körülményeit, mint tanulság, megszívlelendő példa!

 

A kilencvenes évek elején kezdett el foglalkoztatni a grafológia, ezen belül a pszichológia, olyan dolgok, amik kapcsolatban vannak a lélekkel. Sohasem voltam elrugaszkodott a földi síktól, mindent szerettem racionális szempontból elemezni. Kivéve a könyveket. A romantikus misztikus könyveket kedveltem a legjobban, így is válogattam ki. Faltam őket így szellemileg nem állt tőlem távol ez a terület, mégis, csak kikapcsolódásnak vettem. De: Dascalos könyvei másként hatottak rám. Megtört a jég. Elindultam és, amilyen tanfolyamot abban az időben lehetett, próbáltam megismerni mélyebben. Mégis maradtam olyan földhöz ragadt, hiába kerültem szinte mindennapi szinten csodák közelébe. Szerettem jegyzetelni, másokat hallgatni, kekeckedni, okoskodó dolgokat kérdezni. Maradtam a racionalitás talaján. Ezt nem lehet. Bízni kell, hinni valamiben. A csoport, ahova vitt az utam, angyalokkal, szellemi vezetőkkel, mesterek tanításaival szeretett volna mélyebben foglalkozni, felvenni a szellemvilággal a kapcsolatot. Én hűségesen jegyzeteltem. Volt közöttünk egy látó, gondoltam neki megnyílik a csatorna, és én megírhatom. Nagyon lelkes volt mindenki, igazi láthatatlan szeretetkapocs kötött össze bennünket. De a látónk nem akart újra elmerülni, mert évekkel azelőtt megjárta a poklot, szellemi vezetője megmutatta neki a csúnya tragédiákat, katasztrófákat, a lélek sötét oldalát feltárva. Ezzel nem akart még egyszer szembesülni.

Folytak tovább a találkák, de hárman összedugtuk a fejünket, és szembe néztünk bátran az ismeretlennel, használva az ismert Seth könyvekből a quiha táblát. Zabolátlanok és nagyon bevállalósak voltunk. Megkaptuk: egyikünknek a tábla úgy mozgott a keze alatt, mint a motolla, másikunk hiába tett magára annyi védelmet, hogy nem lehetet felismerni a sok kenőcs alól elkezdett hallani, és én… nekem megmozdult a kezem, figyelve őket anélkül, hogy tudomásom lett volna, mit csinálok, leírtam, hogy angyalok! Így betűről- betűre: angyalok. Még most is hihetetlen számomra, mert öt éve nem írok, és három éve nem meditálok. Ennek is meg van az oka.

 

De visszatérve az automatikus írásra: olyan szeretettel, hittel, odaadással tettem dolgokat, amiket el sem hittem volna más szájából, ha nem velem esik meg. Mindennap kétszer ugyanabban az időben leültem és hagytam a kezem meditáció közben, hogy mozogjon. Csak írtam és írtam. Úgy egy év után egy reggel, nagyon fontos a dátum, mert attól kezdve az egész életünk felfordult, más irányt vett sorsunk vonala, azt üzenték: pihenj és gyűjts erőt!. Eddig ahhoz kötöttem a munkám, időm, hogy letudjak ülni meditálni, és írjak, de ezután  másra kellett koncentráljak, más lett fontos. Megtanították nekem örök időre és soha sem fog kiíródni lenyomatomból, mi a fontossági sorrend egy anya, feleség életében.  Többet foglalkoztam az írással és üzenetek feldolgozásával, mint családommal! Csak a szellemvilággal foglalkoztam, arról nem is beszélve, hogy a sokszori meditálással, mivel energiát használtam többel pótoltam, mint amire szükségem volt és kezdtem elhízni, amit azóta sem tudok leadni. Közben minden romlott körülöttem, a munkámat is elveszítettem, de a legdrágább dolog gyermekeim egészsége ment tönkre! Kemény, kegyetlen tapasztalás!

Ezt szüntették meg, másik tanulság egész: egyeztetni, összehangolni fontossági sorrendben. Már késő, vissza nem tekerhetem az idő kerekét, csak másoknak elmesélem történetem, hogy ne essenek a végletek hibájába. Nagyon meg kellett küzdjek mindenért, és milyen áron: a csapat, akikkel összeültünk hazugnak titulált, a lejött írást koholmánynak, úgymond „zöldeknek” tulajdonították, mondanom sem kell kiebrudaltak maguk közül. Ugyanakkor bármibe fogtam semmi sem sikerült azóta, a családomban még egy baleset és három halálozás is volt, köztük édesanyámat veszítettem el. Mégis hiszek, és bízok!

 

Rájöttem, hogy rejtett összefüggések vannak a dolgok között, és próbára tesznek minden résztvevőt! Megmarad-e a hitem ennyi baj után? Hát nem álltam sokszor a helyzet magaslatán, de próbáltam minden tragikus eseménynél megnyugtatni magam: hogy minden okkal történik, de miért kell ahhoz a szeretteimnek szenvedni, hogy én tanuljak belőle! A de szóval rontottam fejlődésemen nagyon sokat. Elfogadni a felépített sorsomat, hiszen én terveztem be az egész cummpázást, mielőtt leszülettem, nem? Próbálok hinni az előbbi kijelentésemben, mert nagyon sokan vagyunk spirituális emberek, akik kapcsolatba kerültek a szellemvilággal és minden probléma hatványozottan éri őket! Így kell lennie?

Azóta feladataim közben végzem meditációimat éberen, mindenkiért imádkozom, akinek szüksége van rá az éterben, most már odafigyelek a családomra.

 

Fűzi Erzsébet, a SPŐK közvetítője

www.spok.gportal.hu