Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


VISSZA AZ EREDETHEZ: ISTENHEZ

2015.01.30

VISSZA AZ EREDETHEZ: ISTENHEZ

(Eszter testvér megnyilatkozása)

 

Zita médium által                                                                                                       2008. Február 3.

A mi Urunk nevében köszöntelek benneteket, kedves, amerikai testvéreim.

Már hosszabb ideje készülődtem a közétek való eljövetelre, de mindig úgy adódott, hogy a fontossági sorrendben valamit előbbre kellett helyeznem, mert nemcsak nekem volt az fontos és lényeges, hanem ha azt el nem végzem, ha oda el nem jutok, akkor másokat is visszavetettem volna a munkában, vagy csalódottá tettem volna, hogy amit megigértem, be nem tartom vagy amire ők olyan nagyon számítottak és amire várakoztak, az az én hibámból elmaradt volna.         

Ha földi időegységben kivánnám kifejezni, azt kellene mondanom, hogy nincs nap, hogy ne gondolnék rátok és mindazokra, akik az én kedves vezetőm, a Névtelen szellem csodálatos szellembőlcseleti tudományát értéknek látják és rendszeresen tanulmányozzák. Akik ezt megteszik, úgy látom, azoknál nemcsak az a fontos, hogy olvassák azt, hanem hogy meg is értsék és kivegyenek belőle annyit, ami a mindennapi életben való eligazodásukhoz  szükségeltetik.       Ahogy Magyarhonban körülnéztem, azt kellett látnom, hogy vannak ugyan, akik olvassák, de mégis egészen másként gondolkodnak és mást tartanak fontosnak az életükben. Mitöbb, tudásukkal, amit a Névtelen szelleméből, az én  kedves vezetőm tanításaiból merítettek, azzal valahogy magukat szeretnék előtérbe helyezni. Pedig nagyon fontos, hogy amit ő ad és nyújt - nem az embernek, hanem a léleknek - azt az ember necsak elfogadja, hanem lássa, érezze, hogy ez egy hatalmas ajándék a részére, és érezze a maga kicsinységét, jelentéktelenségét.

Én mindig úgy éreztem, hogy kicsiny, jelentéktelen eszköz vagyok csupán az ő kezében és nem az a fontos, hogy én mit tudok és amit tudok, arról hogyan tudok beszélni, hanem az a lényeges és fontos, hogy amikor arról beszélek, azzal mindig az ő személyét, az ő tanítását helyezzem  előtérbe, mert hiszen az övéből vettem, ő pedig a mi Urunk, a Jézus Krisztuséból.         Nagyon fontosnak tartottam és tartom ma is ideát a szellemvilágban, hogy a teremtmény úgy a földön, mint ideát, minden tekintetben visszajusson a forráshoz, mindenek eredetéhez: a mi Atyánkhoz, Istenünkhöz, az Ő törvényeinek, akaratának megismerésében. Tehát ne valahol félúton kezdje a dolgok megismerését, vagy ami már a forrástól messze esik, hanem próbálja a forrást megtalálni, a forrásra rátalálni és a forrásból meríteni, mert ott a legtisztább, ott még semmi meg nem fertőzte, útjából még  semmi ki nem térítette.

De ugyanez a véleményem arról is, hogy a másik forráshoz, a másik eredethez, tudniillik a duáljához  visszajusson, és vele a kapcsolatot újból helyreállítsa.

Az ember számára ez is nagyon fontos. Azonban nem úgy, ahogy én ezt ma a spiritiszták körében látom, hogy aki a szemnek kellemes vagy aki testies vágyat ébreszt, arra ráfogja, illtve bizonyítgatni próbálja, hogy az az ő duálja és ezért a régit, a meguntat el kell hagynia, mert fontosabb, hogy a duáljával éljen együtt. Nem így gondolom, hanem a párkapcsolatban úgy a férfi, mint a nő, mindig azt érezze, úgy gondolkodjon, és arra törekedjen, hogy akivel az életét összekötötte, ahhoz hűséges, szeretetteljes legyen és megtartsa a tisztaságát. Ezek legyenek a fő szempontok,  mert így jut majd el a forráshoz, a kiindulási ponthoz vagyis ahhoz, akivel Isten őt egy fényburokban, egynek teremtette.

Így van ez szeretett testvéreim az igazsággal is. Minél messzebbre került az ember annak  eredetétől, Istentől, annál inkább bepiszkolódott, besározódott,  hazugsággá változott. Az emberek pedig ezeknek a felismerhetetlenségig elferdített igazságoknak  tulajdonítanak nagy jelentőséget és az emberi  igazságot tartják a nagybetűs Igazságnak. Az egyházaknál és a társadalomban is úgy vélik, hogy a maguk igazsága a fontos; ez az, ami kell nekem, ez az ami érdekel, ezzel értek egyet, ennek érdekében vagyok hajlandó dolgokról lemondani, vagy netán áldozatot hozni.

Talán azért van ez az emberben, mert lelkülete szennyes és ezáltal könnyebben azonosul azzal, ami érzés,- és gondolatvilágához közel áll. Pedig, mint mondom az igazság eredeti, tiszta forrásához, a kiindulási ponthoz kellene minden embernek, minden korban, minden életében eljutnia. Ha ez így lenne, akkor óriási lépésekkel haladhatna az ember a lelki fejlődés útján a mi Atyánk, Istenünk közelségébe, de ugyanígy közel kerülne a többi emberhez is, és nyilvánvaló, hogy közelebb juthatna az ő duáljához is.

Tulajdonképpen a mi Urunk, a Jézus Krisztus ezért bízta meg az ő hitben erős tanítványát, Pétert a nagy feladattal: Legeltesd az én bárányaimat! Legeltesd az én juhaimat! Ez a megbízatás, ez a feladat  Péter apostol számára, hogy vezesse mindazokat, akik a mi Urunk, a Jézus Krisztus követői kívánnak lenni, nemcsak arra az egyetlen földi életére szólt, hanem egészen az idők végezetéig. Nem a magáét, az Úrét adta, az Úr pedig az eredeti forrással a mi Atyánkkal, Istenünkkel mindenkor egy maradt akaratban. Krisztus nem Isten, hanem teremtmény, de akaratban, szándékban, az isteni akarat megvalósításában, kivitelezésében egy a mi Atyánkkal, Istenünkkel, a forrással, az alfával, mindnyájunknak teremtőjével.

Amikor különböző korokban egyre nőtt a sötétség, és az igazság eltűnőben volt, olyankor mindig erős, hatalmas szellemeket küldött a Névtelen szellem az Úr Jézus Krisztus parancsára és mindig azokra a helyekre, olyan emberek közé, akiknek még azon nehéz körülmények között is füle volt az igazság meghallására. Így a legsötétebb korszakokban is mindig voltak, akik az igazságot az eredeti forrásból kapták, de mindig többen, sokkal többen voltak azok, akik eltávolodva a forrástól az isteni igazságot mindennel megkeverve, sok mindent rosszul értelmezve, az emberi énjüknek könnyebbséget és kedvezményt keresve az emberi igazságokkal felduzzasztott folyam árterületeire jutottak, amely bizony az emberi lelkek számára nem biztosította a jövőt, hanem inkább károkat okozott nekik.

Ilyenkor ezt a folyamot mindig vissza kellett téríteni az eredeti medrébe, miután a folyam mellett újra megállhattak azok, akik tudták, hogy mit is hivatott hordozni a folyam, miként áztatja fel az az emberi lelkek talaját és teszi azt  termékennyé.

Tehát figyelték a folyam viselkedését, és ha szükség volt rá megszabályozták a folyamot. Mihelyt azonban ez a jóra irányuló folyamszabályozás kezdetét vette, azonnal ott voltak azok is, akik a maguk szája íze szerint,  hozzáértés nélkül akarták az igazság folyamát megszabályozni, ezért azt a vigyázóknak, az őrállóknak újra és újra vissza kellett téríteni az eredeti medrébe.

Így most,  az utolsó időkben, a sötétedés idejére nagyon nagy eltérést mutatott az igazság, ezért az alapkijelentéseken keresztül a Névtelen szellem újra visszairányítja az emberi lelkeket a forráshoz. A Szentlélek, a Névtelen szellem vezetésével, a mi Urunk, a Jézus Krisztusunk  igéit, amelyek a béresek kezén elkallódtak,  újra megtisztította, újra eredeti értelmezésükbe állította vissza, csak a világ nem fogadta be és ma sem fogadja be.

Hányszor megkicsinyültem a hitemben, hogy akkor ugyan miért ez a sok és nagy munka, a lemondás, a türelmes várakozás, hogyha az emberek semmi érdeklődést nem mutatnak iránta, ha nem akarnak visszajutni az eredeti forráshoz, nem akarják hallani a tiszta igazságot, nem akarják befogadni a világosságot. Hiszen ezekben a könyvekben, ezekben az alapkijelentésekben a mi Urunk, a Jézus Krisztus,  a világ világossága  igéi tárulkoznak a keresők, kutatók elé. Ahogy elnézem azt a helyet, ahol mindez napvilágot láthatott, ahol  az emberek ezt a nyelvet beszélik, most sem érdekli az ott élőket igazán ez a nagy igazság. Akiket pedig érdekel, azok meg magyarázgatni akarják. Magyarázni azt, ami tökéletes. Magyarázni azt, ami az eredeti forrásból csörgedezik alá. Magyarázni azt, ami helyreállította mindazt, amit az emberek elmozdítottak és kiforgattak, ami az Úr Jézus Krisztustól veszi mindazt, amit a Lélek mond és ahogy mondja, ahogy tanítja, ahogy az emberi lélekhez közvetlenül és egyszerű szavakkal szól.

Krisztus idejében, a krisztusi igazságok megmenthették volna a föld lakóit, sőt az egész bukott világot. Ezzel azt akarom mondani, hogy az emberiség a megmentés folyamatába jutott, de az emberek értelmetlensége miatt,  az igazságra való rá nem érzésük miatt, és nem egyszer az igazság széndékos megváltoztatása vagy elvetése miatt megmaradtak bűneikben, így ez nem történhetett meg. Sem a zsidók között,  ahol elhangzott, sem az elmúlt kétezer esztendőben, a keresztények között,  akiknek többsége  távol áll Krisztus követésétől.

Hány zsidók származású testvér volt közöttünk a nagy körben, akik valóban nagyot, értéket láttak a Névtelen szellem tanításaiban.

 

Velünk együtt közvetlenül a forrásból ittak,  de mikor arra került a sor, hogy  vallják meg hitüket a világ előtt azzal, hogy megkeresztelkednek, képtelenek voltak rá, mert attól tartottak, hogy mit szól a világ, mit szólnak ismerőseik, barátaik, rokonaik, akik a környezetüket alkották. Nem látták, hogy milyen óriási, felemelő értéktől esnek majd el, hisz a hitvallástétel hihetetlenül fontos azok részéről, akik e nagy igazságban részesülnek. Az Úr mondja,  hogy akik szégyellnek megvallani engem az emberek előtt, azokat majd én sem vallom meg, nem ismerem el magaménak, a mi Atyánk, Istenünk előtt. Ezek egyszerű szavaknak hangzanak, de ha  az ember mélyen belegondol az értelmükbe, akkor itt igen nagy dolgok forognak kockán. Ha az Úr valakit nem ismer el magáénak, akkor az a lakodalmas házba be nem mehet. Akkor mindegy, hogy milyen valláshoz tartozott, hogy valaki magát kereszténynek hitte, vagy azt gondolta, hogy az evangéliumi spiritizmus őt lélekben és igazságban megváltoztatta,  zsidó lelkületéből átalakította; az a valóságban nem történt meg,   ezért kívül reked.

Hányan és hányan jöttek már hozzám azóta, amióta ideát élek azok közül, akik valaha még az én időmben a nagykör tagjai voltak. Némelyek nagyon szárazon, olyan kijelentő mondatokban szóltak, hogy „ugyan-ugyan Eszter, a mi érdekünkben azért szólhatnál ideát valamit.” Mások kicsit mézes-mázasan: „Esztikém, neked tudnod kell, neked emlékezned kell, te minden bizonnyal bizonyíthatod, hogy így, meg úgy, meg amúg cselekedtem.” Ki vagyok én? Egy egyszerű, jelentéktelen munkása ennek a nagy, hatalmas igazságnak. Nem én vagyok az igazság folyama, nem én vagyok az igazság eredete; egyszerű, jelentéktelen eszköz voltam csupán a Gondviselés kezében. Ha a nagy, a hatalmas, a felelősségre vonó igazság felettük kimondotta az ítéletet, elutasította őket, kimondta, hogy nem ismeri el az igazság munkásainak, vagy nem ismeri el a Krisztus tanítványainak, akkor én hogy tudnám ezt a kimondott szentenciát megváltoztatni? Semmiképpen sem!

Hiszen az igazság törvénye előtt nekem is meg volt és meg van kedves testvéreim az elszámolnivalóm. Elnézem nagy figyelemmel az én duálomat Lajost, és elgondolkodom, hogy milyen nagy hittel és nagy reménységgel volt eltelve, hogy számára sincs elveszve minden. Most  úgy érzem, hogy miattam, vagy ha nem is  miattam, mégis részem volt benne, valamivel hozzájárultam, hogy ő lehulljon a gyilkosok szférájába, mivel abban az időben túl anyagias voltam. Ezt ma így látom. Mikor választani kellett, hogy vissza a forráshoz, vissza ahhoz, aki nem a külsőben, hanem teljes lelkével, teljes odaadásával szeretett, Isten után én voltam számára a legkedvesebb, és mégis-mégis fontosabb volt nékem az aratás, meg nehogy az anyám becsapjon, nehogy kevesebb legyen, nehogy kevesebb maradjon, nehogy engem a féltestvérem javára megkárosítson. Igazság szerint mindez az apámé volt, tehát mindez az én örökségem, az én jussom volt. Íme igazság ez is, de ez messze van a forrástól, a tényleges, a valós igazságtól, - emberies elgondolás volt. Mert mi történt volna, ha megkárosít? Mert minden bizonnyal megkárosított volna, de hiszen volt, maradt volna még nekem is elég.

Hiszen Lajos öregapja mindent-mindent Lajosra testált volna, Lajosra hagyott volna. Tehát nem kellett volna kétségbeesnem, mikor válaszút elé kerültem, hanem azonnal sietnem kellett volna  hozzá, hisz beteg volt és nem csak miután mindent elintéztem, - azután. Az azután késő volt. Annyira késő volt, hogy ezután az életem után borzasztó nyomorúságokon, szenvedéseken kellett keresztülmennem.

Ha csak arra az utolsó életemre gondolok, amikor mindegyik gyermekemet elveszítettem ... Egy anyának egy gyermekét is nehéz eltemetni, de mindet, mind az ötöt elveszítettem ... és akkor ebben szegénységben, nyomorúságomban a mostani férjem a Mihály, aki abban az életében nem éppen hivatása magaslatán álló pap volt, segített rajtam. Nem kellett volna mindennek megtörténnie velem, de mindezt magamra hoztam, mert nem láttam át, hogy mi a fontos és mi a kevésbé fontos, mi a lényeges és mi a lényegtelen, mi elmellőzhető.

Ezt látom ma is az embereknél. Még ezt a nagy igazságot ismerő, vagy az úgynevezett keresztény, a krisztusi igazságot ismerő emberi lelkekben is naggyá nő a ház, a dicsőség,  a hírnév, a hatalomvágy, a karrier, és minden olyannak a jelentősége, amit megrág a moly és a rozsda megemészti. Nem értik meg itt sem  az emberek, hogy  abban a pillanatban, amikor a halál lekaszabolja az embert, minden amivel rendelkezett, a múltté. Az égvilágon semmije nem marad az embernek abból, amiben  az anyagi világ részesítette. Marad a didergő, félelemmel küszködő lélek, akinek meg kell állnia az igazság törvénye előtt számadásra, ahol minden letagadhatatlanul a maga valóságában mutatkozik meg.

Azért én csak azt mondhatom: százszor, ezerszer jobb az igazságot cselekedni, mint a hamisságot.  Százszor, ezerszer jobb az igazat beszélni, mint az igazság ellenébe tenni. Százszor, ezerszer jobb adni, mint valamit, csak egy jottányit is a máséból elvenni. Százszor, ezerszer jobb tűrni, mint olyannak lenni, akitől tűrni kell. Mert ideát óriási a felelősség,  minden vétkünkért, minden mulasztásunkért, minden rossz szavunkért, az igazságtól való minden eltérésért. A felelősség alól itt nem mentheti fel magát a lélek, mint teszi azt a földi világban az ember, amikor elaltatja a lelkiismeretét és azt mondja: felelősség ide vagy oda, hordozza más a terheket, nekem  már elég a felelősségből, én inkább a jogokat és az előnyöket akarom élvezni. A földi életben az ember ezt gyakran így intézi el, ezzel nyugtatja meg magát, és a saját felelősségét másra hárítja, de itt, ebben a világban,  ez lehetetlen.

Lajos sokat tudott abban az életében, de nagy nyomást tett rá a törvénytelen születése, s egy időre behunyta a szemét, nem akarta látni a tiszta forrást és íme, amikor ide átjöttem, még akkor is nagyon rosszul látott. Nem azért mintha nem lettek volna előző életéből, átélt csalódásaiból nagyon szép szerzeményei, de mégis, amikor az ember valamiben nagyon megcsalódik, nem akarja a dolgokat a maguk valóságában látni,  mert minden fájdalomtól és minden szenvedéstől így akar szabadulni. Pedig a szenvedés és a fájdalom igen jó orvosság. A lélek sok-sok betegségéből meggyógyítja az embert, mert ébresztő hatással van a lélekre. Az ember ha akar, ha nem a fájdalomra oda kell figyelnie.

A fájdalom egy pillanatra sem hagyja nyugton, ezért szünet nélkül oda kell figyelnie és természetesen gondolkodnia azon, hogy hogyan tudná a fájdalmat valami úton-módon megszüntetni. Így az ember arra a következtetésre jut, hogy elmegy az orvoshoz, vagy mütétnek veti alá magát, és akkor minden bizonnyal megszabadul fájdalmaitól. A szimptómák, esetleg   nagyobb fájdalmai is, mondjuk egy műtét után csökkennek vagy netán  ideiglenesen meg is szünnek, de ha az ok nem lett kiküszöbölve, akkor ha előbb nem, utóbb, ha ebben az életében nem, egy másikban egész biztosan visszatérnek. Visszatérnek mindaddig, amíg az ember éber nem lesz, amíg képes nem lesz helyesen látni önmagát, és nem lesz képes megfigyelni és a helyükre rakni a dolgokat, amíg  rá nem jön, hogy tulajdonképpen minden szenvedésnek oka a bűn, ezért teljesen értelmetlen dolog a bűnt tovább szaporítani.

Márpedig az ember ezt teszi. „Az élettársam,  a legjobb barátom nekem nagy fájdalmat, csalódást okozott, megszégyenített, megbántott” - mondja. Ha az ember ezt az őt ért bántalmat, - természetesen az Úr és a mi Atyánk, Istenünk segítségével – képes feldolgozni és semlegesíteni önmagában, akkor megszabadul a bűneitől. Ha lelkében a harag, az indulat, a megtorlási szándék  kerekedik felül, akkor nyilvánvalóan olyat mond, olyat tesz, amivel hasonlóvá teszi magát ahhoz,  aki a fájdalmat okozta neki. 

Persze az én anyám ideát azzal védekezett, hogy nekem úgyis sok volt, és mindent rám hagyott az apám és őrá csak egy bizonyos részt, a féltestvéremre semmit. Tehát úgy védekezett, hogy  neki tennie kellett valamit, mert az így nem maradhatott. Tehát igazából ki volt a nagyobb hibás? Ő azt állította, hogy apám. Apám, hogy anyám. Nem ismerős ez a világ folyásából? Férj a feleséget, feleség a férjet, szülő a gyermeket, gyermek a szülőt, ember a társadalmat, a kormány az értelmetlen embereket okolja problémáiért, bajaiért, az emberek a papot vagy a lelkészt, amiért nem járnak templomba,  stb...

Pedig mindenki magáért felel. Nem az a fontos, hogy az ember bűnbakot találjon, akire minden bűnét rárakhatja és ráolvashatja, az a fontos, hogy ő szabaddá váljék. Szabaddá pedig csak az igazság teheti. Mert az igazság a bűneire mutat rá, megmutatja, hogy valójában ki ő, hogy mi indítja őt beszédre, cselekvésre, hogy aztán bűnös énjétől megszabaduljon. Igen, az igazság szabaddá tesz. Ezért kell az igazság forrását keresni. Ezért kellene minden embernek kivétel nélkül a Krisztusnak igazságát megismerni.

Igazából azok a vallásalapítók is, akik egy úgynevezett történelmi egyházból szakadtak ki, végeredményben mind, a maguk elgondolása szerint ugyan, de a Krisztus igazságára szándékoztak építkezni. Ennek ellenére mégsem térnek vissza az eredeti forráshoz. Képtelenek megérteni és méginkább betartani a főparancsolalatot, hogy szeresd Istent mindenek felett, felebarátod pedig mint önmagadat. Betartani, hogy a rossznak ne állj ellene rosszal, szeresd még ellenségedet is és a földi élet nem azért van, hogy új ellenségeket szerezzünk magunknak, hanem hogy a már meglévő ellenséggel is kibéküljünk, míg az úton vagyunk.

Mondhatnátok erre szeretett testvéreim, de hiszen az Eszti néni sem tette ezt,  pedig felhívták figyelmét a testvérek, köztük a férje, Mihály is, hogy márpedig meg kell bocsájtani. Csak hát ez két dolog. Eljutni oda, hogy a lélek képes legyen semlegesíteni lelkében azt a fájdalmat, amit más vagy mások okoztak neki, vagy pedig él lelkében a megtorlási szándék és alkalom adtán vissza akar ütni. Mert ha még nem tudok megbocsájtani,  az nem mindig jelenti azt, hogy a szándékom  a visszaütés és a megtorlás. Csupán az áll fenn, hogy még nem voltam képes feldolgozni az engem ért fájdalmat. És ha még azt is hozzátesszük, hogy itt nem is az én jelentéktelen személyemről volt szó, hanem sokkal nagyobb, sokkal jelentőségesebb dolgokról: az igazság megbántásáról, a Szentlélek elleni bűnről, ami megbocsájthatatlan. Vagyis itt már az igazság törvénye irja elő, hogy a vétkezőnek el kell szenvedni a következményeket. Tehát felmenthettem volna-e én Molnár Lászlót, vagy bárkit? Felmenthettem volna-e én, amiért nemcsak az én személyemet, hanem a Szentlélek igazságát, a harmadik kijelentést hurcolták meg?  A bíróság épületében, a bíróság nagyterme és a bíróság folyósói hangzottak attól, hogy megbukott Eszter médium, elhagyta a Névtelen szellem.

A különbségtétel tudása ritka az emberek világában. Az emberek szeretnek mindent összemosni, nem látják a nagy és a kicsi között, a fontos és a kevésbé fontos között a különbséget. Ez történt ezzel a Harmadik kijelentéssel is. A Szentlélek utolsó időkben végbement feltűnő kitöltetésével és erőteljes megnyilatkozásával egyidőben, megnyíltak az alacsony szférák kapui is. Az ember, mivel nem tud különbséget tenni, ezért mindazok, amelyek már félig meddig súrolják a fekete mágia határát, vagy amelyek ugyan a láthatatlan világ jelenségei, misztikusak, okkult jelenségek, egy szintre helyezi a Szentlélek kinyilatkoztatásaival. De kérdem én, hol vannak ezek a Szentlélek eredeti kinyilatkoztatásaitól? Hova sorolhatók azokat a médiumi megnyilatkozások, írások, amelyek szándékosan kerülik Isten nevének említését, az Úr Jézus Krisztus igazságára, a Szentlélekre való hivatkozást? E helyett egy megnevezhetetlen valakiről, vagy erőről,  erőforrásról beszélnek, más esetekben pedig nagy nevekre hivatkozva az alacsony világok jelenségeit felértékelik. Tehát a különbségtétel nagyon fontos! Egy és azonos színben is árnyalati különbségek vannak és fontos, hogy az ember ezt észrevegye. Mert fehérnek mondható a szürkésfehér is, a piszkos fehér is, a sárgás fehér is, és a vakitóan, a frissen esett hóhoz hasonlatos hófehér is. Tehát az árnyalati különbségeket is észre kell venni! Éppen ezért mondom én is Pál apostollal egyetemben, vizsgáljátok drága testvéreim a megnyilatkozó lelkeket, szellemeket. Tudjátok helyre tenni a dolgokat! Nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani  annak, aki csak keveset tud nyújtani és nem kell felülni a hangzatos nagy neveknek, a nagy pátosszal előadott szenteskedő előadásoknak. Azt kell megfigyelni, hogy az elhangzott megnyilatkozás mit ad néktek lélekben és igazságban.

Jobbakká, tisztábbakká váltok-e annak követése által?  Olyat mondott-e, amelyet nehéz betartani, amely az emberi énnek nagyon nem tetsző és nagyon nehezére eső?

A forráshoz alázatos lélekkel kell elzarándokolni. Ezt a forrást misztikum fedi. Ez nem a nagy nyilvánosságnak való; erre a léleknek meg kell érnie. De aki erre megérett, az ne elégedjen meg azzal, hogy ennyit tudok, ez nekem elég. Ne mondja ezt, mert az igazságismeret kötelez. Tehát az igazság megismerése iránti szomjúság, éhség legyen a hajtóerő az emberben, hogy a valóságot, az igazságot minél inkább megismerje, és azt az életében valósítsa is meg. Ne féligazságokat, ne emberi igazságokat, ne babonákat, hanem magát az igazságot! A valóság pedig az, hogy Isten van, Isten létezik, Ő teremtette az egész világmindenséget és benne teremtményeit. Valóság az, hogy Krisztus, az Istennek szent Fia,  aki soha nem bukott elsőd, és neki adatott minden hatalom égen és földön. Valóság az, hogy Isten nem kívánja a bűnös halálát, hanem azt kívánja, hogy megtérjen és éljen. Félútra eléje megy a tékozló fiúnak, palástot ad rá, gyűrűt húz az újjára és hízot tulkot vág az ő lakomájára, mert elveszett ... mert elvesztünk, de megkerültünk ... annyi nyomorúság, annyi szenvedés után megkerültem én is, és megkerült a Lajos is, és megkerülhettek ti is mindnyájan szeretett testvéreim.

Tudom, hisz nehéz életeket éltem át, hogy a földi élet nem könnyű, tele van megaláztatással, fájdalommal, szenvedéssel, de azt is tudom, hogy az örökkévalóságban ez a földi élet csak egy perc, egy pillanat, esetleg egy rossz, szenvedésteljes lidérces álom, amiből van felébredés az örök boldogságra.

Így hát csak azt tudom mondani néktek, hogyha az idők nehezülnek is, a megpróbáltatások sűrűsödnek is, amíg az idő engedi, érdemes minden vasárnapon a forrásnál,  a hegynek lábánál, az égő csipkebokornál megállni és hallgatni az isteni szózatot, hallgatni a figyelmeztetést nem csupán azért, hogy azt meghalljátok, hanem, hogy azt meg is cselekedjétek. 

Ezeket szerettem volna figyelmetekbe ajánlani és aztán azt mondhatom még, hogy igazából a kiegyenlítődés, ami az én duálommal való kapcsolat teljes helyreállásához vezetett, engem megnyugtat és békességgel tölt el. De még mindig nyugtalanság van bennem az iránt, hogy mi is lesz és hogy is lesz, hogy hány ember megtérését szolgálja majd még ez a nagy igazság, amelyet az én kedves Vezetőm, az emberi lelkek megmentéséért nyilatkoztatott ki és amivel a mi Urunk, a Jézus Krisztus igazságába szőtt emberi tévedéseket kiigazította, részletesen megmagyarázta, a pusztító vihar elől lecövekelte. Ígyhát ebben biztosan megkapaszkodhattok, és ha ebbe  belekapaszkodtok, akkor a pusztító orkán szele nem sodor el benneteket. Akkor hitetekkel szilárd alapra építkeztetek, és akkor ez nektek biztonságot, önmagatok felett pedig győzelmet eredményez.

Körvezető: Drága Eszter testvér kérdezhetnék valamit tőled? Éppen a napokban olvasgattam Névtelen szellem 1949-ből származó megnyilatkozását, amelyben arran bíztat, hogy érdemes küzdened, mert nehézségeidnek egyszer vége lesz, és odaát egy nyugodt, békés, boldog jövő vár rád.

 Említést tesz arról is, hogy  majd szolgálatot fogsz teljesíteni azok érdekében, akik tetstetöltésre készülnek. E téren most hol tartasz? Mondhatnál erről valamit?

Médium: Én csak egy beosztott valaki vagyok azokban az osztályokban, ahol a testetöltésre való felkészítések folynak. Ez igazából számomra nem is olyan nehéz munka, hiszen a Névtelen szellem szellembölcseleti tudománya átitatott engem: Hogy is van ez? Aki aranyporral foglalkozik, aranyporos lesz, aki pedig szénnel foglalkozik az szénporos lesz. Tehát az aranypor rajtam maradt. Itt olyanok testetöltéséről van szó, akik tudatosan öltenek testet, így erre fel kell készülniük és nem azokról, akiket a törvény szinte öntudatlanul sodor  a testetöltésbe.

Körvezető: Minden bizonnyal látod azt az igyekezetet részemről,  amellyel próbálom leszerelni a nagy akarnokokat odahaza, akik állítják, hogy a Névtelen szellem itt, Eszter médium ott nyilatkozott. Nem tudom, volt-e alkalmad megfigyelni ezt  a hazai ezotérikusok körében?

Médium: Ez igazából nem is zavarna. Ellenben az zavar, amikor - miként már mondtam is - el sem jutnak a forráshoz. Beszélnek, írnak, bölcselkednek anélkül, hogy alaposan tanulmányoznák az alapkijelentéseket.

Isten legyen mindnyájatokkal! Isten veletek kedves, szeretett, amerikai testvéreim.

Mária-2.JPG