Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az újjászületés törvénye

2008.05.30

 

 

A fizikai test túlságosan rövid élettartamú ahhoz, hogy létfeladatunkat el tudjuk végezni és a legtökéletesebben kifejezésre tudjuk juttatni, ezért mindaddig újabb és újabb lehetőséget kapunk, míg létfeladatunkat el nem végeztük.

 

Mindig újabb és újabb testet öltünk magunkra, s ez a test olyan, mint az iskolai egyen­ruha. Amit mi életnek nevezünk, az ugyanis valójá­ban az „élet iskolájának" csupán egyetlen napja. Ahogy az iskolában újabb és újabb leckét kell meg­tanulnunk, az életben is pontosan azt a leckét oszt­ja ki ránk ;,osztályfőnökünk", dr. Mindennap, amit még nem tanultunk meg, és a mi tudati állapo­tunknak megfelel. Így lehetőségünk nyílik arra, hogy újabb és újabb felismerésekre tegyünk szert, amivel biztonságosabban tehetjük meg a következő lépést, mígnem egy szép napon készek vagyunk és képesek vagyunk az utolsó lépés megtételére ah­hoz, hogy tökéletessé váljunk.

 

Két „iskolai nap" között „hazamegyünk", és elvé­gezzük a „házi feladatunkat", azaz betakarítjuk egy élet termését, kiértékeljük, és felkészülünk a követ­kező „iskolai napra", miközben erőt gyűjtünk, és újabb képességekre teszünk szert, melyekre majd a következő élet során szükségünk lesz. S amikor el­jön az ideje, fogjuk a „sorshátizsákunkat", és neki­vágunk, hogy megkezdjük az újabb „iskolai napot".

 

Mindaddig, amíg önakaratból cselekszünk, újabb és újabb okokat idézünk elő, s bár a pozitív okok pozitív következményekkel járnak, a negatívok ne­gatívval, mindenképpen inkarnálódnunk kell, hogy az adott következménnyel szembesüljünk. Mihelyt feladjuk önakaratunkat, és engedjük, hogy beleol­vadjon a teremtésakaratba, eloldozzuk magunkat az újjászületések körforgásától, és szabadok va­gyunk. Igazán szabaddá azonban csak akkor vá­lunk, amikor a hetedik születést is megértük.

 

Az első születés

 

Az első születés a nemzésen és fogamzáson keresz­tül történő fizikai manifesztáció kezdete. A testet öltés önkéntes: a lélek belátja ennek szükségességét.

 

A lélek szellemlény, amely testet öltéskor minden szinten kialakít magának egy testet: először a mentáltestet, aztán az asztráltestet és végül a fizikai tes­tet. Ezt a fizikai testet mindkét szülő genetikai örök­sége határozza meg. A másik két test individuális jellegzetességét a lény pillanatnyi állapota határoz­za meg a kauzáltesten keresztül, amelyben a koráb­ban felhalmozott sorsok raktározódnak.

 

Ebben az első időben a világot az anya teste je­lenti, itt kapja meg az inkarnálódott lény az első „bejegyzéseket". Minthogy ebben az időben nem­ csak testileg, hanem lelkileg, szellemileg is egy az anyával, mindent együtt él át vele: fizikai történé­seket, gondolatokat, érzéseket. Megéli, ahogy az anya megtudja, hogy terhes lett, az örömet vagy a riadalmat, sőt az esetleges abortusz gondolatát is átéli. A gyermek lelke teljesen ki van szolgáltatva az anyának.

 

Minthogy azonban a helyszín, a környezet és a nevelés a szabadon választott sors része, az anya nem vádolható, ha az új helyzethez nem a legopti­málisabban viszonyul. Ettől függetlenül ez az első „benyomás", amelyet a lélek ebben az életben sze­rez, és többnyire maradandó is.

 

Miután a lélek kiválasztotta az anyát, szellemi szinten jelzi, hogy jönni készül. Sokan képesek fog­ni ezt a néma jelzést, és abban a pillanatban tudják, hogy a gyermek megfogant. Az első születés meg­történt.

 

 

 

A második születés

 

A második születés a testi elválás az anyától. Ahogy halálunkkor egy sötét alagúton megyünk ki az élet­ből, ugyanúgy második születésünkkor egy sötét csatornán keresztül érkezünk ebbe az életbe: Ám ha az anya tudata szüléskor emelkedett állapotban van, akkor ez a sötét csatorna „fénybe vezető kapu­vá" válik.

 

Az első születés után az inkarnálódott lénynek kilenc hónapra van szüksége ahhoz, hogy műsze­rét, a testet fel- és kiépítse. A második születés után két-három évre van szüksége ahhoz, hogy a testet „használatba vegye". Ezenközben a lény tudata

 

még teljesen egy az anya tudatával, ezért a kisgye­rekek ebben az időben még nem tudják azt mon­dani, hogy „én", éntudatuk még nem fejlődött ki. Ha például éhes, nem azt mondja, hogy éhes va­gyok, hanem azon a néven nevezi magát, amit a felnőttek adtak neki: Petike éhes.

 

Ez a második születés döntő hatással van egész életünkre, mert ahogy ezt a születést megéljük, úgy fogunk később hozzáállni az élethez. Ha harcként éljük meg, egész életünket harcként fogjuk megél­ni, ám ha ez a második születésünk szép élmény, megszületik bennünk az ősbizalom, hogy az egész élet szép.

 

Ezt a második születést, amely során a gyermek testileg önálló lény lesz, négy szinten éli meg:

 

• Először nagyszerűen érzi magát, élvezi az anyá­val való egy-létet, és boldog. Minden későbbi öröm, amelyet élete során megtapasztal, erre az első, zavartalan boldogságra fogja emlékeztetni.

 

• Hirtelen azonban a poklok poklát éli meg: a méh összehúzódik. Nyomasztó és látszólag kilá­tástalan helyzet. Élete minden későbbi kilátásta­lan helyzete ezekre a kétségbeesett pillanatokra fogja emlékeztetni.

 

• Aztán hirtelen megnyílik a méhszáj, és felcsillan valami remény, ám ezzel egyidejűleg minden ol­dalról nyomást érez. Úgy érzi, ebben a pillanat­ban meghal, ám a gyötrelem folytatódik, és egy utolsó erőteljes lökéssel kiszabadul teste az anya testéből.

 

• Az anyaméhben megélt legnagyszerűbb öröm és legszörnyűbb kétségbeesés után végre szabad, és bár szomorú a válás miatt, mégis boldog, hogy túljutott rajta. És amikor már-már úgy tűnik, megfullad, megtörténik az első levegővétel. Arra azonban nincs ideje, hogy élvezze ezt az új örömforrást, mert körülötte minden szörnyű vi­lágos, hideg és hangos. Megszületett erre a vi­lágra, és sok új kihívásnak kell megfelelnie. Az első lélegzetvétel, amit épp az imént tett meg, és az utolsó között van az, amit mi „egy életnek" nevezünk. És ez most elkezdődött.

 

A harmadik születés

 

A harmadik születés a tudat individualizálódása. Miként a második születéssel a test elszakad az anya testétől, ugyanúgy válik ki a tudat az anyáéból - az ego felébred, az inkarnálódott lény önálló in­dividuum lesz.

 

Csupán ekkor tudja a gyermek önmagát én-ként felfogni és saját akaratából cselekedni. A „mi-ből" „én és te" lesz, elkezd önállóan gondolkodni, saját érzéseit éli meg. Az én-nek saját szükségletei van­nak, melyeket gyakran meglehetősen önkényesen és önző módon juttat kifejezésre.

 

Ezt az időszakot éppen ezért „dackorszaknak" nevezzük, ami egy rosszul értelmezett nevelési elv­re utal. A nevelés ugyanis nem azt jelenti, hogy a gyermekre, a lélekre, akit rám bíztak, az én világ­nézetemet vagy netán akaratomat erőszakoljam rá. A nevelés valójában azt jelenti, hogy együtt, közö­sen fedezzük fel, milyen jellemet, milyen személyi­séget hozott magával a lélek, és segítjük abban, hogy önmagára találjon. Ilyen nevelés mellett a felébredő akarat már nem dacként jelentkezik, hi­

 

szen a lélek egy bölcs és hozzáértő vezetőt követ, éspedig önként, mert erre szüksége van.

 

Ez a harmadik születés azt is jelenti, hogy a lélek ettől kezdve tudatosan megtapasztalja, hogy ő egy egészen különleges, egyedülálló individuum. Az igazi neveléssel segítséget nyújtunk neki ahhoz, hogy önmagát felfedezze, hogy önmagát megtalál­ja és kibontakoztassa.

 

A negyedik születés

 

Ezt a negyedik születést általában pubertásnak hív­juk. Ebben az időszakban felébred a test, és jelzi, hogy saját szükségletei és kívánságai vannak. Ezzel egyidejűleg a környezet visszajelez, hogy ezek a kívánságok nem kellemesek vagy „nem tisztessége­sek", s ez szinte megoldhatatlan konfliktushoz jut­tatja a lényt, mely konfliktusban nemritkán teljesen egyedül marad. Kihez forduljon bizalommal? Az érett test pedig egyre sürgetőbben keresi a megol­dást. Különösen nehéz ez az időszak azért, mert a testi érés általában korábban következik be, mint a szellemi, s így a test olyan döntésekre késztet ben­nünket, amelyekre szellemileg még nem vagyunk elég érettek. Igen nehéz időszak ez.

 

Ezzel a negyedik születéssel azonban nemcsak a testünk ébred fel, hanem a társaságigényünk is. A serdülő ifjak ezért keresik annyira egymás társa­ságát. Egyik serdülő ugyanúgy öltözködik, mint a másik, ugyanúgy beszél, mint a többiek, és min­dent megtesz annak érdekében, hogy a közösség ki ne taszítsa őt, mert ebben az időben ez jelenti szá­mára a létező legrosszabbat.

 

Ez a negyedik születés tehát arra készteti a lényt, hogy a „te" felé forduljon, és megpróbálja az elveszett egység mennyei állapotát újra fellelni. Azzal, hogy önként belesimul a saját maga választotta társa­ságba - akár társkapcsolatba, akár egy csoportba -, megtanulja a lény azt is, hogyan kell felébredt ön­akaratát visszafogni, hogy egyáltalán lehetséges le­gyen az együttlét. A fiatal megtanulja, hogy szabad­sága ott végződik, ahol a többiek joga kezdődik.

 

A negyedik születés végén az ember felnőtté vá­lik. A legtöbb ember azonban meghal, még mielőtt ez a negyedik születés lezárulna. Soha nem lesznek igazán felnőttek, csak megöregednek. A negyedik születés akkor fejeződik be, amikor az ember meg­tanult önállóan és felelősségteljesen az egész érde­kében munkálkodni.

 

Az ötödik születés

 

Az ötödik születéssel a lény felismeri Igaz Valóját. Csupán ezzel az ötödik születéssel tudatosul benne ismét, hogy ő az egyetlen tudat individualizált része, azé az egyetlen tudaté, amelyet Istennek nevezünk. A lélek tökéletes és halhatatlan tudatként ismeri fel magát. Tudja, hogy mindig volt, és mindig is lesz.

 

Ezzel az ötödik születéssel az ember eljut a sze­mélyes, önző Éntől a transzperszonális örökkön valóig. Újra felismeri önmagát mint Isten hason­mását, amilyennek teremtetett, tudja, hogy olyan lény, amelyben Isten lénye tükröződik.

 

Ez az ötödik születés tanítja meg az embernek azt, amit a görögök „metanoiá"-nak hívnak: saját korlátait meghaladva, másként kezd el gondolkodni.

 

Mindaz, ami korábban fontos volt számára, siker, pénz, elismerés, hatalom, lényegtelenné válik, az egyedüli fontos az a szellemi tudás lesz, ami mind­eddig másodlagos fontosságúnak tűnt. Érdeklődé­se középpontjába saját spirituális fejlődése kerül, ez lesz élete tartalma és értelme. A középkori bölcsek ezt „a fények átállításának" nevezték. Ettől kezdve elsősorban arra koncentrál az ember, hogy célját, a tökéletességet lehetőleg újabb kerülő utak nélkül érje el.

 

Ezzel az ötödik születéssel felismeri az ember, hogy önmaga az ő legfontosabb házi feladata. Felismeri, hogy az egészet csak olyan mértékben tudja segíte­ni, amennyire Igaz Valóját feltárja. Ezt az ötödik születést bármely percben bárki megélheti. Egyik pillanatról a másikra megtörténhet, vagy lépésről lépésre. A hirtelen bekövetkező szellemi születés­nek van azonban egy hátulütője: az ember egyik pillanatról a másikra egy teljesen új világba kerül, ahol előbb ki kell ismernie magát.

 

Ezért nincs sok értelme „intenzív kurzusok" se­gítségével kierőszakolni ezt a szellemi születést, mert így csupán egy szellemi „koraszülött" látja meg a napvilágot, aki a mindennapi életre általá­ban alkalmatlan. A szellemi születés gondos előké­szítést és felelősségteljes segítséget igényel, mert, akárcsak a testi születés, ez is egy egészen új élet kezdete. Az ilyen szellemi újszülött spirituális terü­leten ugyanolyan nehézségekkel találja szemben magát, mint a baba a fizikai síkon: mindent újra kell tanulnia.

 

 

 

Az élet tanulást jelent: a már ismert dolgokat min­dig egy magasabb szinten újra tanulni.

 

Születésem előtt még benne vagyok az egység­ben. A fizikai születés testi elszakadással jár. Meg kell tanulnom egyedül lenni, hogy aztán lépésről lépésre tudatosan visszatérjek a mind-egybe. Elő­ször átélem, hogy egy vagyok az anyámmal, a csa­ládommal, aztán az osztálytársaimmal, a barátaim­mal, a társammal, végül pedig megélem az eggyé válást minden emberrel, növénnyel, állattal, majd pedig eggyé válok Istennel, amint felismerem és megélem őt mindenben.

 

A születést az első lélegzetvétel követi, amivel kapcsolatba lépek a külvilággal. Az élet arra kény­szerít, hogy „részt vegyek", mert levegő nélkül nem élhetek. Végül ismét elengedem a lélegzést, és megélem, hogy: „engem lélegzik!"

 

Születés után megpróbálom megismerni a világ dolgait. Később átlátom és elrendezem életkörül­ményeimet, lassanként kialakul bennem a tisztán­látás, és egyre inkább meglátom a látszat mögött a valóságot: mindenben meglátom és felismerem az Egyet.

 

Születésem után megpróbálom a körülöttem lévő dolgokat meg- és felfogni. Megtanulok csele­kedni, adni és venni, érezni, és lassanként felfo­gom, hogy ki vagyok. Megtanulom, miként kell megragadni az alkalmat, a lehetőségeket, melyeket az élet kínál; lassanként felfogom a szellemi rendet, amely az egész teremtést áthatja és hordozza.

 

Megtanulom, miként tudok szellemileg is egyre biztosabban előrehaladni. Egyre határozottabban haladok utamon. Tudatosan határozom meg a célt: ismét visszajutni az egységbe.

 

Kezdetben csak sírni tudok, aztán már gőgicsé­lek, és végül beszélni is megtanulok. Megtanulom, hogyan értessem meg magam. Először csak ponto­san megfogalmazom mondanivalómat, később re­torikát és dialektikát tanulok, sőt idegen nyelveket is. Talán „mások nyelvén" is megtanulok beszélni, és így lassanként szeretetteljes, segítőkész kommu­nikátor leszek. Megtanulom a részvétet, és ember­társaimat tudatosan a megfelelő szinten közelítem meg. Egyszer talán a beszéd legszebb formáját, az áldást is megtanulom.

 

Kezdetben mindent a számba dugok, amit csak megfogok. Lassanként megtanulok különbséget tenni, sőt élvezni is. Megtanulom, miként kell min­dent alaposan megrágni, tudatosan enni, és amit megettem, azt az anyagiból egyre magasabb ener­giává transzformálni, míg végül megtanulom, ho­gyan tápláljam magam szellemileg is helyesen.

 

Valamikor olvasni is megtanulok, éspedig nem­csak könyvekből, hanem arcról is. Felismerem a jel­lemeket, az egészséget és a betegséget. Olvasok az emberek szeméből, és egyszer talán a „teremtés könyvéből" is olvasni tudok.

 

El fogom tudni dönteni, hogy remekművet aka­rok-e formálni életemből. Lassanként megtanulok felnőtt lenni, nem csupán öreg. Felébredek, és tu­datosan felelősséget vállalok magamért és a többie­kért. Egyre önállóbb leszek, elhivatottságomat fog­lalkozásként élem meg, és megfelelő döntéseket hozok.

 

Természetesen azt is meg kell tanulnom, hogyan keressek pénzt. Megtapasztalom, hogy előbb a szol­gálat és csak azután a fizetség. Elismerést vívok ki magamnak, és így lassanként eljutok az önbecsülés­hez és az önismerethez. Felismerem, hogy nincse­nek véletlenek, és lépésről lépésre egyre magasabb szintű felismerésekre jutok. Ez az egyetlen, amit ebből az életből magammal vihetek. Végezetül pe­dig elnyerem a beavatást, amely során teljesen be­olvadok az Egy-be.

 

Felismerem, hogy az élet általam szeretne sikeres lenni, és megtanulom lépésről lépésre, hogy sikeres legyek: a családban, az iskolában, hivatásomban és partnerkapcsolatomban. Egyre tisztábban látom az élet értelmét, tudatosan járok azon az úton, amely önmagam megismeréséhez és kibontakoztatásához vezet, és megkapom az élet legnagyobb ajándékát: bepillantást nyerek az Egészbe.

 

Végezetül megtanulok egyre tudatosabban lenni, akarat nélkül, higgadtan. Beavatásom után már egyszerűen csak létezem. A kör bezárult, célhoz ér­tem, és ezzel egy új út kezdetéhez jutottam.

 

Minden lélek rendeltetése, hogy tökéletes legyen, s ez alól senki nem tudja kivonni magát. Ez azt je­lenti, hogy azzá legyen, ami mindig is volt. Mind­addig újra és újra inkarnálódik, míg a földi testet öltésnek ezt a célját el nem éri. A megszerzett tudás újra meg újra elvész, ám a spirituális érettség min­dig megmarad. Ezért keresi a lélek a maga számá­ra megfelelő szülőket és életkörülményeket, ame­lyek segítségével továbbfejlődése biztosított.

 

Az ötödik, a szellemi születés tehát alapvető! Első lépésként fel kell ismernem, ki is vagyok va­lójában: tudat, energia, amely egy testben mani­fesztálódott. Fel kell ismernem, hogy halhatatlan vagyok - mindig voltam, és mindig leszek, mert: vagyok!

 

Nem csupán az általam lakott testben kell min­dig újra megszületnem, hanem a szellemi világban, a szellemi törvények felismerésében és az én Igaz Valóm felismerésében is újra meg kell születnem.

 

Miként a megvilágosodás is egy folyamat, amely ugyan egyetlen pillanatban kezdődik, ám aztán lé­pésről lépésre bontakozik ki, hasonlóképpen a szel­lemi születés is folyamat. Egyik korlátot a másik után szüntetem meg, egyre jobban kitágítom a tu­datom, míg végül határtalanná, mindent átfogóvá és valóban szabaddá válok, míg ismét eggyé válok mindennel. Buddha útját kell járnom, míg az Én illúzióját fel nem tudom oldani. Akkor végre ismét az vagyok, aki mindig is voltam: önmagam!

 

-Maci-