Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az újraszületés

2008.05.07

Az újraszületés

 

A "civilizált" nyugati ember hajthatatlanul hiszi, hogy a halál után nincs folytatás, ezért életmódja gátlástalan; mondván "Egyszer élünk!".

 

Mindent megtesznek saját önző vágyik kielégítésére, nem törődve környezetükkel, eltaposva a természet erdeit és vizeit, legyilkolva az állatokat, átgázolva embertársaik érzésvilágán, s vannak akik még az emberöléstől sem riadnak vissza, hogy tehetős vagyonhoz vagy pozícióhoz jussanak. Ezek az emberek csak önmagukra gondolnak, és gyermekeikbe is ezt nevelik bele, s vajon mi lesz akkor, ha már unokáiknak nem jut erdő ahol lelki megnyugvást találhatnak, csak szennyezett levegő. Esetleg a pénzhajhászás károsultjainak leszármazottai az unokának adják majd vissza elszenvedett sérelmeiket, mellyel viszályokat, ellenségeskedést, háborúkat szítanak. Ezek az emberek mit tennének akkor, amikor rádöbbennek, hogy tetteik következménye nem marad el, õk maguk is szenvedő alanyai lesznek?

 

Bizonyíték. Ez a szó rendkívül szubjektív, ugyanis vannak akik csak azt tekintik bizonyítéknak, amely közvetlenül bizonyítja a feltételezést, és vannak akik a közvetett bizonyítékot is hiteles bizonyítéknak tekintik. Ha bepillantunk a modern fizika, kémia és csillagászat legújabb kutatási területeire, azt tapasztaljuk, hogy nem egy hipotézist közvetve bizonyítanak, mivel a technika jelenlegi állásában még nem rendelkezünk olyan műszerekkel, melyek közvetlenül mérik a bizonyítni kívánt feltételezést. Ezért olyan módszerekhez folyamodnak, hogy több különböző mérési megfigyelésekből következtetik ki a tapasztalati tézist, mely mindaddig fennáll, amíg fel nem bukkan egy antitézis.

 

Úgy gondolom, hogy az újraszületés itt felsorolt közvetett bizonyítékai legalább ugyanilyen mértékben hitelesnek mondhatóak, mivel mindmáig nincs még közvetett bizonyíték sem arra, hogy nem létezik. A matematika használja az indirekt bizonyítást, ami azt jelenti, tételezzük fel az ellenkezőjét, s amennyiben az nem nyer bizonyítást, úgy az előző állítás az igaz.

 

Tegyük fel, hogy egyetlen földi életünk van csupán! Megszületünk, felnövünk, majd munkába állunk, hogy a munkáért fizetést kapjunk, aminek köszönhetően enni tudunk, s az így felvett energiát pedig ismét teendőink szorgalmas elvégzésére fordítjuk. Azért dolgozunk, hogy legyen mit ennünk, és eszünk, hogy tovább tudjunk dolgozni? Valóban pusztán ennek a mókuskeréknek a pörgetése lenne az ember élet küldetése? "Nem"- válaszoljuk - "Biztosan van valami értelme az életünknek..."; pl. még többet dolgozunk, hogy anyagi javakra tegyünk szert, lakás, kocsi ... stb, valamint családot alapítunk; megházasodunk, gyermekeket nemzünk, s büszkén mutogatjuk családi fényképeinket: "Õk életünk értelemi"

 

Rendkívüli szervezőképességgel intézzük munkahelyi és egyéb elfoglaltságainkat, bámulatos ügyességgel rendezzük családunk születésnapi, karácsonyi ... stb. ünnepeit, s ahogy sorra pipáljuk ki a noteszünkben napról-napra elintézett teendőinket, egyszer csak észrevesszük, milyen elképesztően gyorsan lapozzuk a naptárainkat előre. Rádöbbenünk, hogy rohan az idő és megöregszünk; s ezért még több elfoglaltságot szervezünk magunknak, hogy ne kelljen a halálra gondolni. A felfokozott stressz hatására megbetegszünk, s legvégül a mi nevünk mellé is egy csinos kis pipa kerül egy temetkezési vállalkozó noteszébe.

 

C.G. Jung neves pszichológus professzor szerint: "Az élet olyan betegség, amely biztos diagnózis szerint mindenkor halálla végződik."

 

A végső pillanatban mindent el kell hagynunk, még emberi kapcsolatainkat is. Mindent, amiről azt gondoltuk életünk célja; új kocsi, új mobil ...stb; mindent hogy minden ami célunk volt, egy pillanat alatt elveszítjük.

 

Miféle értelem diktálja ezt? Mi célból élünk, ha úgysem lehet semmi maradandóan a sajátunk?

 

Ha megvizsgáljuk egyes cselekedeteinket, könnyen beláthatjuk, hogy mindnek van valamilyen célja. Éppen legnagyobb cselekedetünknek, a létezésünknek ne lenne valami magasztos értelme? Úgy gondolom, az életünk értelme nem abban áll, hogy elérjük mindazt, amit halálunk pillanatában elveszítünk, hanem az örökkévalóság megtapasztalása a végső cél. De ha az élet nem tart örökké, akkor hol van a halhatatlanság, netán a halál után?

 

A halál utáni lét kérdéseivel a vallások, filozófiák foglalkoznak. Emberemlékezet óta minden közösség, társadalom felismerte, hogy az örökkévalóságban van a lényeg, s hogy életünk arra szolgál, hogy kiérdemeljük a halhatatlanságot. Ez a transzcendens meggyőződés - a vallás -, mely a megismerés határain túli, az értelemmel fel nem fogható világokat szimbólumokban, hiposztázisokban jeleníti meg. Minden vallás egyetért abban, hogy a halál után van valamilyen élet, és a halál utáni létezésünkbe csak egyetlen dolgot viszünk tovább, azt a spirituális szintünket, amelyet jelenlegi életünk során elértünk. Ez tehát életünk valódi célja, a lelki-szellemi tisztulás; így egyetlen kérdés marad csupán: mit szeretnénk elérni a halálunk után?

 

Minden vallás hirdeti a halál utáni életet, de vajon egy vagy több élet is van? A tradicionális vallást gyakorlók (hinduizmus, buddhizmus, kínai univerzizmus) meggyőződése a többszöri újraszületés (a Föld népességének 46%-a). De mi a helyzet a kinyilatkoztatott vallásoknál (keresztény, iszlám, zsidó) ?

 

A halál utáni örökkévaló mennyben és pokolban hisznek. Az utolsó ítéletkor bíráskodik felettünk a Leghatalmasabb Isten, eme egy éltünk alapján, hogy örök üdvözültségben a mennyben, vagy örök kárhozatban a pokolban lesz részünk. A pokol kapuján Dante _ az Isteni színjátékban -, a következőket olvassa: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!". A pokolnak ez a statikus középkori nézete jól látszik egy 1741-ben elhangzott híres prédikációban, Bűnösök a haragvó Isten kezében:

 

"Mily szörnyű lenne akár csak egy pillanatra is elszenvedni a Mindenható Istennek ezt a lángoló tüzét és haragját; de azt nektek egy örökkévalóságig kell szenvednetek. Nem lesz vége e szörnyű szenvedésnek... Meglátjátok majd, hogy kimondhatatlan hosszúságú korszakokat kell eltöltenetek, milliószor millió évet, eme legyőzhetetlen, könyörtelen bosszú alatt roskadozva és gyötörtetve."

 

Röpke életünk talán egyetlen "kis bűnének" vétkével a poklok legsötétebb bugyraiban örök szenvedés martalékává válunk anélkül, hogy egyetlen imát mondhatnánk szabadulásunkért. Ez lenne az isteni igazságszolgáltatás? Vagy talán inkább démoni? Még egy hétköznapi szülő is több lehetőséget ad gyermekének, hogy életét jobbá tegye.

 

Ha csak egyetlen életünk van csupán, akkor hogyan lehetséges, hogy különböző testi és szellemi adottságokkal kell tudnunk bizonyítani, hogy érdemesek vagyunk a mennyországra? De ha adottságaink teljesen azonosak lennének is, az életkörülményeink akkor is különbözővé tennének. Más társadalmi réteghez tartozunk, és más családban születünk, művelődés és képzés tekintetében nem egyenlők az esélyeink. Vannak köztünk szegények és gazdagok, az egyiknek sikeres az élete a másiknak csupa szerencsétlenség. Sem a környezet vizsgálata, sem az örökléstan nem adnak kielégítő magyarázatot az egyéni különbségekre, még ha el is hisszük meghatározó szerepüket. Arra pedig végképp nem tudnak magyarázatot adni, hogy mindennek mi értelme?

 

Gondoltál-e már valaha is arra, hogy milyen elv alapján jut a lényeknek boldogság vagy szerencsétlenség, tehetség vagy korlátoltság? Véletlen? Oly könnyen kimondjuk ezt a szót, csak hogy ne kelljen tovább gondolkodni, mert valamire nem tudjuk, nem ismerjük a magyarázatot. A vak sorsról való elképzelés nem fér össze a mindenható Isten eszméjével. Ha pedig a gondviselés vezérli mindezt, akkor mi alapján dönti el az egyéni különbözőségeket? Gárdonyi Géza írta az Isten rabjai című művében; az emberek munkájában is van logika, éppen Istenében ne volna. Ha mindannyian Isten gyermekei vagyunk, akkor nem lehet ily kegyetlen cinizmussal teli akarata fölöttünk. A szerető Isten fogalma aligha fér össze a haragvó Isten gondolatával, különösen az újszövetség fényében, melynek számos szakasza Isten könyörületességéről beszél.

 

Ezekre a kérdésekre nem ad választ az egyszeri földi élet, hogy létezésünk csak a születéstől a halálig terjed. Egyetlen megoldás kínálkozik különbözőségünk és szenvedéseink okára, mégpedig a többszöri újraszületés elve.

 

A reinkarnáció és a karma tana egyszerre magyarázata és igazolása világunk nyomorúságára és örömteliségére. Istenben nincs helye a gonosznak, egyedül önmagunk vagyunk oka és felelőse sorsunkért. Keresztény környezetben nőttünk fel, amióta eszünket tudjuk azt gondoljuk csak ez az egy életünk van. Amiről évek vagy évtizedek óta nem hallottunk vagy nem láttuk, az még nem jelenti azt, hogy nem is létezik. Gondoljunk csak például Amerika "felfedezésére", és még rengeteg példát lehetne sorolni.

 

S amikor egyszerre csak fülünkbe jut a többszöri újraszületés lehetséges volta, akkor kézzelfogható bizonyítékokat követelünk. A többszöri újraszületés elfogadásának akadálya nem a "konkrét bizonyíték" hiánya, hanem korlátozott életszemléletünk, és a tagadáshoz való ragaszkodás. Legszembetűnőbb példa rá a kisgyermek "dackorszaka"

 

 

- Szereted a krumplifőzeléket?       - Hiszel a reinkarnációban?

- Nem.                                            - Nem.

- Kóstoltad már?                             - Meggyőződtél róla hogy nincs?

- Nem, de tudom, hogy az rossz ízű.  - Nem, de tudom, hogy nincs.

 

 -MAITRA-