Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ego és alázat.

2019.03.14

Ego és alázat.

ego-2.jpg

A megvilágosodásnak két fő akadályát említi a szellemtudomány: az egoizmust és a karmát.

Az alázat az egyetlen, ami képes kiirtani az egoizmust.

A hit és az alázatosság elválaszthatatlanok, melyek együtt képesek harcolni sikerrel az egoizmus ellen.

Az egoizmus állapotát jellemzi a „csak én vagyok” állapota, a szeretet pedig ennek a fényében a „csak te vagy” tudata. Az egoizmus legfőbb karmaképző, a szeretet a legfőbb karmaoldó erő. Az egoizmus a sötét erőhöz köthető, a szeretet pedig a jó, Krisztusi oldalhoz. Minden ember rendelkezik önzéssel, aki egy energiaminta, elementál. Egy olyan „program”, ami beleszól az ember életébe, az „én vagyok” tudatot segít felébreszteni. Egyfajta ”ajándék” amit a sötét erő adott az embernek, amiben benne van a saját sötét lényének tulajdonsága is, és így jött létre az egoizmus, a „csak én vagyok” érzete.

Maga az elementál egy pozitív energia, ami a sötét erő mesterkedésére az önzésmentes öntudat helyett az önzést szüli meg. Szinte minden emberi vétek az egoizmusból fakad.

Az egoizmus százszázalékosan tombol, ügyes álruhába bújik és sokszor ezért még szeretetnek is tűnhet. A szellemi úton az egoizmus leküzdése a legfontosabb. Maga az akarat hatalmas erővel bír, csak az egoizmus nem engedi, hogy a bölcsesség helyes irányt adjon neki.

Az érzelmi átélés terén fontos az alázat lelkületével és a saját egoizmusunkkal is találkoznunk. Ha megnyílunk, és áhítattal figyelünk valamit, akkor egy kicsit félreteszünk az egoizmusból, azonban ha például mi kerülünk a figyelem középpontjába akkor egy pillanat alatt maximumra mehet az egoizmus.

ego.jpg

Csakis a valódi önismeret és az alázat segíthet.

Ha olyannal találkozunk, ami rávilágít önzésünkre, vagy negatív irányba akar kimozdítani minket, próbáljuk ki, hogy nem állunk ellen. Ha egy kritikát kapunk engedjük be a lelkünkbe. Szinte érezzük, ahogyan éget, valamit „lemar” a lelkünkben, valószínűleg egyik hiedelmünket kezdi feloldani. Utána pedig az alázatos lelkület marad meg bennünk.

A példa kedvéért olvassuk el az alábbi kritikákat az egoista emberről! A lényeg az, hogy lassan, átéléssel olvassuk, ne álljunk ellen, engedjük, hogy a lelkünkbe hatoljon……….. nyugodtam magunkra vehetjük.

„ Az egoista ember énkórságban szenved. Főként magával törődik. Társaságban, de ha egyedül van is, csak saját magáról beszél, magáról gondolkodik. Mondja, csak mondja a véleményét. Újra és ő újra csak a saját érzéseit éli át. Neki mindig igaza van, mások véleménye számára nem olyan fontos. Mások igaziból nem érdeklik. Vagy, ha egyáltalán el is hiszi, hogy másoknak is lehetnek problémáik, azokra nincs ideje. Aztán van, hogy belemerül másoknak a bajába. Majd Ő megoldja, segít, tanácsokat osztogat, persze a saját problémáit se tudja megoldani.

Úgy érzi több másoknál, különb. Olyan eredeti. El van foglalva magával, Ő a centrum. Ha valami hall mindig magára alkalmazza. Egy dologban azt nézi, azt hallgatja, mások beszédéből, könyvekből csak az érdekli, ami úgy érzi őrá vonatkozik.

Ami tetszik senki, az ezért tetszik, mert neki szimpatikus, ami rossz, az azért rossz, mert neki – szokásainak, kiskori hiedelmeinek és öntudatlan emlékei miatt – antipatikus. Mindent ez alapján ítél.

Kicsiny tudása van pedig a világról – hisz nézzük meg kiktől tanult. Szülei, iskolatársai, tanárai, ócska könyvei, gyermekkori tévéfilmsorozatok, rádióműsorok, egyszerű barátok. Ők az Ő nagy tanítói. Keveset ugyan, de Ő is hozzágondolt, azonban ez igen csekély. Kamaszkorában már kész volt idomítása, tanítói kiváló átlagembert faragtak belőle.

Ami ellen háromévesen tiltakozott, tizenhat évesen már harcosan védelmezte. Azt hitte, sokat tud. Ekkor dőlt be igazán a sötét oldalnak. Elkezdett véleményt alkotni. Felnővén már mindenről van véleménye. Másokkal kegyesen megosztja ami gondol, tanácsot ad, ítélkezik, lebecsmérel, elutasít, vagy esetleg dicsér…..valójában csak találgat csak.

A vélemény azt jelenti, hogy fogalma sincs az igazságról, de őt ez nem is érdekli. Az Ő véleménye nem a valóság, Isten őrizzen, hogy a világ olyan legyen, amiket Ő gondol róla.

Az egoista ember első látszatra ítél, könnyen lenéz másokat, de csak ritkán tisztel, akkor sem őszintén, viszont könnyen eljár a szája a kritikában. Gőgjében magán kívül mindenről megfeledkezik. Szüleiről, akik felnevelték, azokról akik tanították. A természetről amiben él, szinte semmit sem tud. Nincs ideje ásvány -, növény – és állatvilágon gondolkodni, pedig nekik köszönheti földi életét. És persze általában elfelejtkezik az angyalokról és Istenről, akik élete minden pillanatát fenntartják, teremtik, segítik.

Róluk is legfeljebb így szól: az Én védőangyalom, az Én Istenem.

Persze lehet, hogy rátalál a szellemi útra, máris tanítvány lesz. Még többnek érzi magát, vagy esetleg bűntudatban lesz a legnagyobb. Különleges vagyok, vagy bűnös vagyok, mindegy, a VAGYOK lényeg. Az úton az ember megváltozik. Na nem fejlődik, csak változik….eljátszza, hogy más lett. Játszik mások előtt, a benne élő szülő és önmaga előtt. Jó fejnek akar látszani, bölcsnek, érzékenynek, szépnek, ügyesnek, tehetségesnek, eredetinek, erősnek, különlegesnek – valakinek akar látszani – de épp ezzel lesz senkivé. Még tanítója és Isten előtt is játszik. Hazudik magának és az égnek is, talán ez a legfurcsább, hiszen Isten mindent lát, miért alakoskodik akkor? Miért nem őszinte? Mitől fél?

Persze van olyan is, hogy tényleg fejlődik…. a kegyelem miatt.

Mégis magáról beszél, dicsekszik, érzi, hogy valaki, hogy elért valamit, hogy teljesít.

És ekkor büszke lesz. Vagy éppen kudarcot él át, azt hiszi, Ő senki, neki nem megy, kétségbe esik. Még haragszik is, tán dühöng. A világ rossz. Ő pedig ott ül a baj kellős közepén….. megint a közepén. Nem érdekli akkor, hogy a világ Isten ajándéka – Istennek tán ez fáj a legjobban – nem érdekli a megváltás érte elszenvedett kínjai, hogy Isten akkor is, még a szenvedő arcú egoizmus vétkét is magára veszi. Nem érdekli, hogy ki teremtette Őt, hogy Isten bízik benne. Nincs kedve tenni, vigasztalni, vigasztalhatatlan…. mert még itt is Ő tudja  jobban.

Aztán lehet, hogy úgy érzi, Ő nem is önző. Hiszen van, amikor jól van, semmi baja, erényes. Senkit sem utál, sőt mindenkit szeretet, mások is szeretik. Lehet, hogy minden jónak tűnik …. csak nehogy valaki azonnal rosszat mondjon róla.

Mert azonnal mentegetőzni kezd, még füllent is, torzít, bármit kimagyaráz. Hogy miért van neki igaza, miért jogos, miért tiszteletre méltó.

Csak magyaráz, csak magyaráz, aztán elnyugszik megint. Ja, dehogy erényes! Csak magában, maga által, csak önmagának él….az egoista ember”

Lélegezzünk egy mélyet, fújjuk ki magunkat. Borzalmasak ezek az egoisták, nehéz ilyet megemészteni. Minden jogos kritika megszüli az alázatot.

Fontos azonban, hogy a kritika ne érzelmi ömlengés legyen.

Ha megértjük és komolyan vesszük, hogy minden Isten által van, még az utálkozó, minket becsmérő ember szavai, sorfájdalmaink tanításai is, és valóban minden az Övé: a tárgyaink, a föld, de még a testünk, lelkünk is, akkor az érzés is megszülethetik ehhez.

 

Szemlézte: Karsai István

(Felhasznált irodalom: Manifesztum)