Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Élet az élet után

2008.02.07

A halálközeli élmények a 60-as évek óta vannak a köztudatban.

 

Amióta az orvostudomány olyan szintre fejlődött, hogy egyre több embert tudnak visszahozni az életbe a klinikai halálból, sok ember kezdett el beszélni a halál kapujában átélt élményeiről. Nem kívánok sok esetet elmesélni, mert erre nagyon sok irodalom a rendelkezésünkre áll, csak egy is ízelítőt adok a másik világ rejtelmeiről. Annyit azért előrebocsátok, hogy a történéseket nagyon nehéz szavakkal elmesélni, mert a lejátszódó érzések elmondhatatlanok.

 

Motorbaleset

1989-90 években történt egy motorbalesetem.  Főútvonalon közlekedtem a belvárosban, a barátom lemaradva mögöttem jött. Egy lámpánál szokás szerint „kilőttem” és száguldottam az úton. Szerintem 80 km-es sebességgel mehettem, amikor jobbról egy zárt Zsuk típusú autó nem adott elsőbbséget és féktávolságon belül elém vágott.

 

Érdekes módon  utólag nem emlékeztem semmire, az egész olyan volt, mintha már a baleset előtt egy másodperccel nem lettem volna a testemben. Nem éreztem a csattanást, pedig belefejeltem az autó falába. Szerencsére volt rajtam bukósisak. A következő emlékem az volt, hogy a testem fölött lebegek. Láttam, ahogy a tömeg körbeállt és a mentősök szóltak nekik, hogy menjenek messzebb. Láttam, ahogy fölém hajolva valamit csináltak velem, gondolom élesztgettek, de eltakarták a testem. Ezzel szinte egyidőben hallottam, hogy egy öreg néni imádkozik értem.  Érdekes  volt fentről szemlélni az eseményeket, de azt, hogy mennyi ideig tartott az egész, azt szinte nem is érzékeltem. A második emeleti ablakból is kihajolt egy ember, az volt a furcsa benne, hogy szinte derékig kilógott az ablakból és nem vette észre, hogy mellette vagyok.

 

A következő emlékem az  volt, hogy betesznek a mentőautóba és egy sötét helyre kerülök. A sötétben egy maghatározhatatlan kedves hang megszólalt: „nem jött el még a te időd. Ez egy véletlen baleset volt. Kelj fel, nincs semmi bajod, meg vagy gyógyulva”

 

A mentőautóban magamhoz tértem fel akartam ülni a hordágyon. A mentősök visszafektettek mosolyogva a kezükkel, hogy azért ezt nem kellene csinálni, az előbb még meg akartam halni. Közöltem velük, hogy semmi bajom. Mikor megérkezett a mentő és kinyitották az ajtaját fel keltem minden tiltakozásuk ellenére. Fájt és sajgott minden porcikám, az ő segítségükkel szálltam ki a mentőautóból, elutasítottam a hordágyat. Az orvos nagyon meglepődött és beültetett egy kezelőbe. Pár perc múlva teljesen magamhoz tértem. A tiszta tudatommal és beszédemmel annyira megzavartam az orvost, hogy olyan egyszerű az alapvető vizsgálatokat is elmulasztotta, mint koponyaröntgen. Csak annyit látott, hogy jól vagyok. Közölte, hogy megfigyelésre bent kellene maradni egy pár napig. A gyerekkori mandulaműtétem kivételével és a látogatásokat leszámítva soha sem voltam korházban, most sem akartam ott maradni. Kérdeztem az orvost, hogy miképpen tudnám ezt elkerülni. Rám mosolygott és rámutatott a hátsó kijáratra. Közölte, hogy most valamiért fel kell mennie az emeletre, he én közben eltűnök a rendelőből akkor ő már nem tehet semmit.

Elbúcsúztunk egymástól és én „véletlenül” eltűntem a hátsó kijáraton

 

A mögöttem jövő motoros barátom közben végig szemlélte a balesetet.

A motorom roncsait a közelben lévő irodám mellett lévő garázsba tolta, majd miután a mentősöktől megtudta, hogy hol vagyok értesítette a családomat, majd üdítőkkel felfegyverkezve bejött hozzám a korházba, ahol közölték a legnagyobb meglepetésre, hogy eltűntem. Visszajött az irodába, ahol megtalálta a nyomaimat, majd rövid gondolkodás után  a sarki kocsmába bement, ahol éppen magamban ünnepeltem egy nagy korsó sör társaságában a fura balesetet. Az élményeimről nem beszéltem senkinek, legalább nyolc év telt el, mire elmertem mondani, pontosabban leírni és beszélni mertem róla, de addigra már olvastam a témáról könyvet, és a helyére tudtam tenni az eseményeket. Annyi még hozzá tartozik a dologhoz, hogy a évek múlva álmomban „levetítették” a balesetet és szinte minden szögből végig kísérhettem az egész eseményt. Másnap felhívtam telefonon a barátomat és elmeséltem az álombeli eseményeket. Megdöbbenve hallgatta, mert olyan dolgokat mondtam el, amit csak egy kívülálló láthatott. Fontos momentum az is és itt volt jelentősége az elmaradt koponyaröntgennek, hogy egy év után megfájdult a bölcsességfogam, megröntgenezték, és kiderült, hogy az elmúlt időszakban volt egy álkapocs repedésem és nem vettem észre. Ez most fontos volt, mert a bölcsességfogam a balesetben hosszában kettétört és nehéz volt kivésni, mert fent állt a veszély, hogy újra eltörik, így fogsebészeti eljárás keretén belül óvatosan véste ki egy orvos barátom azzal a lehetőséggel, hogy esetleg egy rossz ütés miatt össze kell drótozni az álkapcsom. Szerencsére nem kellett.

 

Találkoztam a motoros barátommal 10 év múlva és szóba jött az eset. Újra rákérdeztem, hogy mesélje el pontosabban azt, amit látott. Elmesélte, hogy a baleset után kb. 20 percet feküdtem a földön, a fülemből és az orromból folyt a vér. Valaki megnézett a járókelők közül és észrevette, hogy nem lélegzem és megpróbáltak mesterséges légzéssel éleszteni. Mikor kb. 20 perc eltelt, a mentőautó szirénájával egyidőben felültem egy pillanat alatt és közöltem az ott lévőkkel a legnagyobb megrökönyödésükre, hogy nincs semmi bajom és fel akartam kelni.

Ez persze azért nem sikerült olyan egyszerűen.

 

Progressziós hipnózis

Második élményem egy barátomhoz fűződik. A barátom regressziós hipnózist alkalmazott abban az időben gyógyításaihoz kísérletképpen. Sikerrel működött hipnózis alkalmazása. Ez emlékeim szerint 1997 évében lehetett, január havában. Baráti látogatáson voltam nála. Kipróbálta rajtam is a hipnózist, de a visszavezetésnél az anyaméh emléknél megálltam. Rövid lényege a hipnózisnak, hogy az életet visszapörgetve egy előző életbe visszatérve az esetleges mostani betegség okát meg lehet találni, és ha nem karmikus eredetű a betegség, akkor fel lehet oldani. Én előtte olvastam, hogy nem jó minden áron visszamenni az előző életbe, nem ok nélkül takarja a feledés fátyla az előző élet emlékeit. Nem is sikerült, megmakacsolta magát a tudatom. Mindenesetre a születésem körülményeiről olyan információkat mondott, amit csak én tudhattam egyedül. Ez visszaigazolásként megnyugtató volt a számomra. Utána következett egy érdekes dolog. Előrevitt az életembe, egy érdekes helyre kerültem.

 

Egy patak partján találtam magam. Én bal oldalon álltam, és sötét volt az én oldalamon. A másik oldalon egy gyönyörű aranyszínű köd volt, mást nem lehetett látni. Pár méterrel arrébb láttam egy HIDAT. Megkérdeztem barátomat, hogy rámehetek-e a Hidra. Azt válaszolta, hogy igen, de ne menjek át a Hídon. Ahogy ráléptem, egy különleges dolog történt velem. Teljesen súlytalan lettem (136 kg voltam akkor!), egy csodálatos boldogság érzés járt át és megéreztem valami megfoghatatlan csodálatos dolgot. A Híd közepéről áttekintve egy csodálatos szempárt láttam, amiből sugárzott a melegség és valami megfoghatatlan érzés járt át. A barátom rám szólt, hogy nem menjek tovább, de nem hallgattam rá és elindultam a Hídon, nem volt kedvem visszafordulni. Erre hangosan rám kiabált, hogy azonnal jöjjek vissza! Bánatos és fájó szívvel, de engedelmeskedtem neki és visszajöttem. Mikor leléptem a Hídról újra éreztem a testem, visszakerültem a valós világba.

 

Utána kiértékeltük a helyzetet. Kiderült, hogy az életet és a halált elválasztó Hídon voltam. Ezért éreztem ezt a különleges érzést. Mellettem volt a gyermekem és érdekes módon még hozzá sem akartam visszatérni. A többiek, akik nézték a hipnózist később elmesélték, hogy szinte nem is lélegeztem, azt hitték, hogy meghaltam. A barátom elmesélte, hogy a Hídra történő progresszíós előrevezetést meg tudta csinálni, de ha a Hídon átmentem volna, már nem tudott volna visszahozni! Ezért kiabált rám. Utána napokig lelki beteg voltam, mert olyan jó érzés volt ott lenni, hogy szinte bántam, hogy visszajöttem. Később elmúlt ez az érzés, de minden halálfélelem megszűnt bennem. Azóta teljesen máshogy látom a világot!

 

    -Seng-