Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Isten kiscsibéi

2009.04.20

 

Egyik nap, amikor mentem reggel az autómmal a visszapillantóban csodálatosan ragyogott a felkelő nap teljes pompájában és gyönyörűségében.

Eszembe jutott a nap erős fényének nézésekor, mely kerekségével betöltötte az egész eget, hogy olyanok vagyunk, mint egy „csirkekeltető”, és a nap fénye gondoskodik rólunk, adja az éltető meleget életrehívásunkhoz, és életbemaradásunkhoz.

És mi vagyunk a kiscsirkék, akiről a szerető gazda gondoskodik, élteti őket melegséggel, ivóvízzel, ennivalóval, és megfelelő levegővel.

 

De a kiscsirkék akaratosak, és a gazda szeme néha könnyesen nézi őket. Van, amelyik lázadozik, és csipkedi a másikat, eleszi az ennivalót a gyengébb elől. A gyengébbeket kiveszi a jó gazda az erősek elől, és külön ketrecbe teszi őket védelemként, mintha egy másik nyugodtabb bolygóra kerülnének, a harciasak meg csak marják egymást sokszor halálukig. Közben lehet, hogy azok boldogok, hogy eltűntek végre a gyengék, és most ők az urak a szemétdombon. Pedig ők semmit se tudnak a világról, nekik a világ azonos a ketreccel, és amit majd felnőtt korukban látnak ki belőle. Lehet, hogy egymás között tudnak beszélni, és vajon mit beszélhetnek? Vitáznak, elméletek gyártanak, hogy a ketrec szögletes vagy kerek, és létezik-e másik ketrec még, vagy csak övék az egyetlen a kozmosznak nevezett istállóban?

 

Isten ugyanígy adja nekünk az energiát, a meleget, mi vagyunk az Ő kiscsirkéi.

Többet tud rólunk, mint mi magunk, gondoskodik rólunk, meleget ad, táplál minket, Ő a gazda, és a segédei az angyalok, őrszellemek, aki naponta végzik áldásos munkájukat a fizikai sík „csirkekeltetőjében”. Ha nyitott szemmel járunk, akkor ezt nem lehet észrevenni.

De mi ezt nem akarjuk ezeket felismerni sok esetben, nagyobbnak képzeljük magunkat a gazdánál, mert mi magunk is tudunk teremteni, nagy és szép „tojásokat tojunk”, és ezzel a teremtő erővel azonosítjuk magunkat. Nagyobbnak képzeljük a gazdánál a tudásunkat, néha még kételkedünk is, hogy létezik-e a gazda. Igaz, amikor egy – egy „tojásunk” eltörik, akkor érte sírunk vagy átkozzuk, vagy ha meghal egy másik társunk, akivel eltöltöttünk egy kis időt a „keltetőben”.

 

Ahogyan növekszünk magasabb síkokat, dimenziókat ismerhetünk meg, és ez fejlődésünktől függ. Amikor „kiengednek minket a ketrecből” spirituálisan fejlettebbek leszünk, és egy nagyobb terek kapunk, mert kiérdemeltük, és a „keltetőből” egy nagyobb ketrecbe kerülünk, vagy esetleg az „udvaron” szabadon kószálhatunk! Ekkor már látjuk a felhőket is, és álmodozunk mindenről, a szárnyalásról, a szabadságról, de nem jut eszünkbe soha az, akinek mindezt köszönhetjük. Nekifutunk a kerítésnek, hogy átszálljunk rajta, űrhajókat gyártunk, hogy felfedezzünk más „udvarokat” is, de soha nem jut eszünkbe, hogy megelégedjünk a jelenlegi életterünkkel, és ITT és MOST éljük meg a legjobban.

 

És sok nekifutás után is az oktondi csak azt veszi észre, hogy rendszeresen visszazuhan a szemétdombra, amit saját magának alakított ki.

És nem gondol senki arra, hogy ez a szemétdomb nem az övé, hanem az unokáié, akitől kölcsönkapta!

 

  --Seng--