Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jézus és a két lator

2008.11.09

Jézus és a két lator*

 

A "Névtelen szellem" tanítása Eszter beszélő médium útján.

* Ez a gyönyörű tanítás egy magánülésben jött létre. Azért közöljük a kérdést is, mivel enélkül nem lenne teljes és mivel bizonyára sokan foglalkoztak már ugyanazzal a

problémával, amit a kérdés kifejez.

 

Kérdés: Kedves Vezetőnk! Az evangélium szövege szerint annál a tragikus jelenetnél, amikor az Úr Jézus Krisztust keresztre feszítik, a Vele együtt felfeszített két lator közül az egyik megátalkodottan azt követeli az Úrtól, hogy szabadítsa meg Magát is, meg őket is a keresztfától, míg a másik azt kéri az Úrtól, hogy emlékezzék meg róla, ha megtér az ő országába. Ennek az utóbbinak az Úr azt mondja: "Még ma Velem leszesz a Paradicsomban." Kedves Vezetőnk! Emberi felfogásunk előtt különösnek tűnik az, hogy egy gonosztevő egy pillanatnyi megtérés árán egyenesen a Paradicsomba juthasson, másrészt azonban az Úr Jézus szavainak tökéletes igazságában kételkedni nem lehet. Kérlek Téged, szíveskedjél erre az emberi gondolkozás előtt áthidalhatatlannak látszó ellentmondásra világosságot deríteni.

 

Felelet: Amikor ti arról a bizonyos Paradicsomról hallotok, mindig azokat a legfelsőbb napokat gondoljátok alatta, amiket ti a "Szellem, erő, anyag" című kijelentésből ismertek és itt tévedtek el. Mert hiszen ahogyan a "Szellem, erő, anyag" leírásából is tudjátok, a bukás nem hirtelen, hanem fokról fokra való süllyedés által jutott le a föld színvonaláig. Így tehát a fölemelkedés sem történhetik máról holnapra, nem lehet eljutni egyik végletből a másikba hirtelen. (Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a föld is a bukás után azonnal nem a mostani állapotában, nem a mostani szellemi világosságában ébredt fel, hanem bizonyára beláthatjátok, hogy azóta sokat emelkedett értelmileg és finomult érzelmileg.)

Azonban vannak a földet körülvevő szférákon olyan szép, kellemes és a léleknek oly nagy boldogságot és örömöt nyújtó helyek és állapotok, amelyek bizony felérnek egy Paradicsommal, különösen egy szenvedő, bűnhődő, a földről elszabadult szellem számára. Az is tudnivaló, hogy az Úr a földre jövetelével új szférákat nyitott meg és a magasabb világokkal összeköttetést hozott létre.

Ennyit előzetes magyarázatképpen. Most azoknak a pillanatoknak válságos hatását akarom a te lelkedben szavakba öltöztetve világossá tenni, amelyeket egy olyan lélek él végig, aki előtt ott van a halál és rettenetes kínok között gyötrődik; olyan ember, aki bár gonoszat cselekedett, akiben sok rossz érzés megvalósult földi életében, de azért a lelke nem volt tökéletesen megvastagodva, elszigetelve, az istenség titkaitól még nem volt végleg eltávolodva.

 

Összehasonlíthatatlan annak a két embernek a lelkiállapota, akik ott egyforma szenvedésben és egyforma ítéletben várták a véget.

Hiszen tudjátok, amint nem lehet egy bűnnel mindjárt a kárhozatba jutni, nem lehet egy erénnyel azonnal a legmagasabb mennyországba sem emelkedni, hanem mind a bűnöknek, mind az erényeknek ki kell bontakozniok és az emberi lélekben el kell hatalmasodnia a jónak, vagy pedig egészen meg kell vastagodnia a rossznak, hogy az a jó, vagy az a rossz csakugyan teljesedésbe mehessen rajta. Mert hiszen az ember a jó és a rossz között, amelyben a földön él, folytonos súrlódásnak és ütközésnek van kitéve és egyiknek a hatása sem végeredmény, csak átmeneti állapot. Hiszen különben nem kellene folyton testet öltenie, hanem egyetlen jótett, vagy egyetlen bűn eredményeként az egyiknek azonnal a Paradicsomba, a másiknak pedig a kárhozatba kellene jutnia.

 

Az emberek éppen azért vannak a földre küldve, hogy a jóról, meg a rosszról való fogalmaik teljesen megvilágosodjanak, és szabad akaratukkal csatlakozzanak vagy a jóhoz, vagy a rosszhoz. Aki a jóhoz csatlakozik, annak szakítania kell a rosszal, hogy a lelke felszabaduljon a salaktól, aki pedig a rosszhoz csatlakozik, annak el kell szakadnia a jótól, mert máskülönben a gonosznak is szenvednie kell a jótól.

 

Ennek a célja pedig az, hogy egyetlenegy lélek se okolhassa Istent az ő végzetéért. Tehát egy földi élet alatt nem lehet valaki egészen jóvá, sem egészen rosszá, csak jobbá vagy rosszabbá aszerint, ahogyan őt az ő vonzódása vezeti, ahogyan a rosszra való hajlandóság, vagy a jóravaló hajlandóság mind jobban kialakul a lélekben.

 

Az a bűnös, akit Krisztus egyszer s mindenkorra megjelölt az ő ígéretével, a jó és a rossz közt vergődő léleknek a típusa volt. Benne a jó és a rossz iránt egyaránt ki volt alakulva a vágy egyszerűen azért, mert nem volt helyes fogalma sem a jóról, sem a rosszról. A másik azonban egészen a rosszhoz pártolt; olyan szellem volt, aki talán egy utolsó testöltését végezte a földön, hogy azután az ő részére egy igen-igen hosszú idő következzék el, - talán évszázadok, vagy évezredek, míg majd újból testet ölthet.

Mikor az ember utolsó óráit éli és a halál közvetlen közelében érzi magát, akkor a léleknek minden ösztönös életereje fölébred, hogy az életet, mint a cselekvések lehetőségét, megtarthassa, vagy legalább az élethez valami hasonló állapotba kerülhessen.

 

Így volt ez a szóban levő latorral is. Ez elbukott, bár bűnt bűnre halmozott, de a lelkéből még nem halt ki a jó és ez a lelkében latent szunnyadó jó az életösztönnel együtt ébredt fel, amely legelsősorban a megfigyelésben, azután a csodálkozásban ad magáról életjelt. Megfigyeli a társát, aki szitkozódva és átkozódva keresné a menekvést, ha kereshetné. Mivel pedig az elvadult csőcselék a kereszt alatt így ordítozik és kiabál: "Ha Isten Fia vagy, szállj alá a keresztről", "Másokat megszabadított, magát nem szabadíthatja meg", "Ha ezt meg ezt a csodát meg tudtad csinálni, tégy most csodát magaddal!" és sokan voltak olyanok is, akik valában csodát vártak, vagy ahogyan ti most mondanátok: szenzációra voltak éhesek, ahelyett, hogy a lelkükben megmozdult volna a részvét és az emberszeretet érzése; ezeket hallván, ezek annak a lelkén végigvonul élete élményeinek minden emléke; a benne volt szeretet talán megerősödve került volna felül. Nem mondom, hogy jó és tökéletes ember lett volna, csak olyan lett volna, mint a többi átlagember. Mert ő csak annyiban különbözött az átlagembertől, hogy az átlagember gonosz vágyai nem válnak tettekké, ő pedig ezeket a vágyakat tettekbe vitte át.

 

Hány ember megcselekedné a rosszat s megfosztaná az ő embertársát az életétől, hogy hozzájuthasson annak anyagi javaihoz, ha nem félne a büntetéstől, amely félelem az emberi lélekben a már sokszor átélt büntetés nyomán keletkezik. Tehát amabban (t. i. az átlagemberben, aki fél) ott élnek a gonosz vágyak, hogy megvalósítsa azokat, de nem mer a cselekvés terére lépni; emez pedig, aki talán még nem szenvedett annyit és nincs a lelkében a büntetések egész sorozatának emléke, enged a vágyaknak, megvalósítja azokat, mert balga értelmével azt hiszi, hogy nekimegy a korlátnak és legföljebb szétzúzza a fejét és nincs tovább.

 

Ilyen volt ez a lélek is. Még heves, még kiforratlan a lelki természete, de van benne jó is. Érzései megmozdulnak és csodálkozva szemléli a mellette némán tűrő és szenvedő Megváltót, aki ahelyett, hogy gonoszul válaszolna a bántalmakra, imádkozik az őt gúnyolókért és bántalmazókért. És azt gondolja ez a lélek, hogy ennek a némán szenvedőnek bizonyosan van valami láthatatlan, hatalmas erőforrása, melyre támaszkodik, mert lám, sem bosszúállásra nem gonddal, sem gonosz szavakat nem mond, hanem némán tűr, mert bizonyára egy titokzatos hatalomra támaszkodik, amelyről meg van győződve, hogy az van.

 

Csodálkozva kémleli, hol, merre, miként van az a hatalom, amelyre ez az ő némán tűrő sorstársa támaszkodik? És megjelenik a lelki szeme előtt Isten, a másvilág. Megelevenednek előtte a csodás gyógyításoknak és halott feltámasztásoknak a legendái. S mikor mindezek felvonulnak a lelki szemei előtt, akkor az a kétségbeesés végső pontján álló lélek a halál közellétét érezve, mint utolsó lehetőségbe kapaszkodik bele Istenbe. Igen, Isten van!

 

És ebben a pillanatban, amikor a halálhoz egészen közel érzi magát, megbánja bűneit, mert látja, hogy a jó hatalmasabb a rossznál, mert a jónak van egy olyan erőssége, amelyre támaszkodva még a haláltól sem fél, mert a halál az ő részére felszabadulás, megváltás. Lelkében felébred a jobb, a szebb után való vágy, amelyre nézve az élet nem nyújt számára többé lehetőséget. Az a kétségbeesés, amit a lélek ilyenkor érez, csak azokban a szavakban nyerhet kifejezést, amelyekkel mintegy végső kétségbeesésében megalázkodva könyörög: "Uram, emlékezzél meg rólam, ha a te országodba mégy"

 

A lelki szemei előtt megjelenik a másvilág, az a másik világ, amelynek lennie kell; mert honnan venné ez az ember azt a nyugalmat, azt a békességet és honnan vették volna az ő szidalmazói mindazokat a csodákat, ha azok nem történtek volna meg? És az a lélek hisz és amikor ezzel a hittel eljut a saját bűnei és tévedései beismeréséhez és leinti a társát azokkal a szavakkal, hogy: "Mi méltán szenvedünk", ezzel beismeri az ő bűnös voltát és azt, hogy ő csakugyan méltó az ítéletre, mert a rossznak csak ilyen következménye lehet.

 

Lelki szemei előtt annak a bizonyos másik világnak a lehetősége óriási módon kiterjeszkedik, kialakul előtte és már a lelke teljes erejével hisz. Ha mostan előtte állana a lehetőség, hogy megjavuljon, ezeken a borzalmakon keresztül bizonyára a javulás útjára térne, de mindennek vége, közvetlen a halál küszöbén áll már. Lelki szemei előtt megjelennek a bűnök, amelyeket ő meg a társa elkövettek és látja, hogy a rossznak csak rossz következménye lehet.

És az élet már nem is kívánatos előtte többé, hanem menekülni igyekszik és megalázkodva, kétségbeesve fohászkodik a nála jobbnak felismerthez, hogy vigye őt magával. Ebben a pillanatban megirtózott a bűntől és menekülni igyekszik tőle. De jól tudja, hogy bűnei ehhez a testhez vannak hozzákötve,, amelyben a halállal küszködik és annak a testnek el kell pusztulnia. És ő nem is akarja ezt már megmenteni, leszámolt az élettel, a testtel és csak a felébredt lelkének kívánt szabadulási helyet, lehetőséget és állapotot: a benne lévő jó akart szabadulni a szenvedtető rossztól.

 

Ennek a lélekben élő jónak, amely a Jóhoz kapcsolódni vágyott, ígéri az Úr, hogy: "Még ma velem leszesz a Paradicsomban". Nem a bűnöket elkövetett embernek szól ez az ígéret, aki ott hal meg a keresztfán, hanem annak a léleknek, aki a jóban akar tovább élni, annak a meglévő jónak, amely még a lélekben benne maradt.

 

S valóban, amikor a lélek elhagyja a testet, az ő szenvedéseinek színhelyét, megnyugodott, megpihent és az Úr elvezette őt a pihenés, megnyugvás helyére.

De nemcsak ennek a léleknek szólt az Úr ígérete, hanem minden léleknek. Mert minden megtérő lélek, akiben nemcsak külső forma szerint megy végbe a megbánás és a bűnök beismerése, hanem igazán a lélek mélyéről szakad fel a menekülési vágy és ezért kapaszkodik a Krisztus kegyelmébe, megenyhül a halál pillanatában és minden megtérő lélek az enyhület hazájában ébred fel. Nincsen egyetlen egy sem, aki lélekben Krisztushoz fordul, hogy az a gonosznak, vagy a bűn következményeinek a világában ébredne azonnal öntudatra. Mert valakik hisznek Krisztus megmentő erejében és Isten végtelen hatalmában és lelküket Őrája bízzák, azok meg vannak mentve.

 

Nem mondom ezzel, hogy amikor újra elkövetkezik rájuk nézve a munkálkodás ideje, nem fognak többé ütközéseket szenvedni, vagy hogy nem lesznek a bűneikhez hasonló módon megpróbálva, de az Isten kegyelme, amelyhez hozzátapadtak, ahonnan üdvösségüket várták az ő erőtlenségükben, ahonnan szabadulásukat remélik: megtartja őket és nem hagyja őket alámerülni.

És így minden megtért lélek számára a maga fokozatához mért paradicsomi állapot készen áll az Úrnál. Azt mondtam, hogy: a maga fokozatához mért; természetesen, hiszen hogyha valakinek alacsonyfokú a lelki fejlettsége, úgy, hogy még nem volna képes egy tőle igen távol eső jót megismerni, az azt nem is tudja értékelni, de a hozzá közeleső jót fel tudja fogni az ő értelmével, abba bele tud helyezkedni az ő érzelmi világával és azt a maga részére jónak, igaznak és kívánatosnak tartja. Ez az a jó, ez az az enyhülés, ez az a békesség, amely az ő lelkének hasznára van és ez készen áll minden megtérő lélek számára. /ÉV/1934/

 

--Égi világosság--