Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szent Borbála élete és kultusza

2012.08.14

Szent Borbála élete és kultusza

szent-borbala.jpg

A legenda 

Minden történetkritikai megállapítás ellenére fény és vonzerő árad Szent Borbálából. Szent Cecíliához és Alexandriai Szent Katalinhoz hasonlóan Borbála tisztelete is jóval megelőzi a 7. századból ránk maradt latin, görög, szír és örmény nyelven megírt legendát, függetlenül attól, hogy a hitelesnek tekintett történeti források nem beszélnek róla. 

Szt. Borbála legendája a következőkben foglalható össze:  

Maximinianus császár idejében, Kis Ázsia Bithynia tartományának Nikodémia városában élt egy Dioscuros nevű, görög származású nagyon gazdag pogány úr. Egyetlen gyermeke, a rendkívüli szépségű, és éles eszű Borbála, atyjának büszkesége és minden reménye volt. Tudományokban jártas mesterekkel taníttatta, hogy tehetségének megfelelő képzésben részesüljön. Dioscuros amilyen mértékben szerette a lányát, legalább olyan mértékben gyűlölte a keresztényeket. Ezért nagy gondot fordított arra, hogy leánya a keresztényekkel ne érintkezhessen, tanításukkal meg ne ismerkedhessen és megkedvelje, megszeresse a pogányságot.

Mikor Borbála már nagyobb lett, Dioscuros egy tornyot építtetett, azt fényesen, nagy kényelemmel berendeztette, és gondoskodott arról, hogy megfelelő emberek tanítsák Borbálát. Lakásául a tornyot jelölte ki, amely később a börtöne lett. Csak tanítóival és szolgáival érintkezhetett, és a tornyot el nem hagyhatta. 

Dioscurosnak leányával nagy tervei voltak. Az volt a szándéka, hogy később férjhez adja egy pogány gazdag úr fiához, és így fokozottan növeli majd saját gazdagságát is.

Borbála a sok éves magányában Isten kegyelméből mégis módot talált arra, hogy a kereszténységet megismerhesse és megkeresztelkedhessen. Keresztény hitének tanúságaként atyja távollétében börtöne – a torony – falán a két meglévő ablak mellé egy harmadikat is kivágatott a Szentháromság tiszteletére.

Atyja hosszú távollétéből hazatérve egy előkelő pogány férfival kívánta összeházasítani, amelyet Borbála azzal tagadott meg, hogy bevallotta atyjának, távollétében keresztény és Jézus jegyese lett.

Dioscuros nagy haragra gerjedt és meg akarta ölni leányát, akinek sikerült elmenekülnie. Dioscuros tovább üldözte, és amikor Borbála egy szikla alá ért, az megnyílt előtte és egy barlangban talált menedéket. Egy pásztor azonban elárulta Borbála rejtekhelyét. A pásztor azzal bűnhődött, hogy bárányait az Isten sáskákká változtatta. A kegyetlen apa leányát elfogta és átadta Martianusnak, a városbírónak, aki a kereszténnyé lett Borbálát szörnyű kínzásoknak vetette alá. Meztelen testét megkorbácsolta, tüzes fáklyával sütögette, kebleit levágatta. A nép borzadva nézte e rettenetes kínzást. Csak egy ember volt a tömegben, az apa, Dioscuros, aki gyönyörködött ebben. Borbála buzgó imában kérte Istent, hogy Ő, aki az eget sűrű felhőkkel képes borítani, fedje be és tegye láthatatlanná a testét, hogy ne legyen gúny és nevetség tárgya a pogányok előtt. A szűz könyörgését Isten meghallgatta, és a kínpadon sűrű felhők ereszkedtek alá, védték kipellengérezett meztelen testét a kíváncsiak bámészkodó tekintetétől. Amikor Dioscuros látta, hogy lányát nem tudják elpusztítani, maga ment fel a kínpadra és saját kezével fejezte le gyermekét. De az Isten megbüntette őt, hazafelé tartva villám sújtotta agyon, és nem maradt más belőle, csak egy marék hamu. 

Egy Valétius nevű jó érzésű ember gondoskodott arról, hogy Borbálát eltemessék, és méltó temetésben részesüljön. Sírja hamarosan csodatévő hellyé változott.

A hiteles történeti források hiányáról  árulkodnak  azok az ellentmondó vélekedések, amelyek a hagiográfiai irodalomban Borbálával kapcsolatban olvashatók. Ezért nem tisztázható pontosan, hogy mikor élt vagy mikor szenvedett vértanúságot.  

A legenda különböző változatai más és más időpontokat jelölnek meg életére és vértanúságára vonatkozólag. Keltezik Maximinius Thrax (235-238), Maximinianus (286-305) és Maximinius Daia (308-313) császárok uralkodásának idejére egyaránt. Valószínűsíthető, hogy Maximinianus idejében szenvedett vértanúhalált. Vértanúsága helyéül egyes források Antiochiát és Heliopoliszt is említik.

Később Nikomédia lakói Borbála ereklyéit városuk egyik templomába vitték, amely Krisztus után 378-ban keresztény templom lett. 565-ben Justinianus császár Borbála csontjait Konstantinápolyba vitette, majd Rómába került, és végül 795-ben Nagy Károly Piacenzhában helyeztette el. 1003-ban a velencei Szt. Márk templomba került, majd 1009-ben a Buranó melletti Torcelloba. Innen később az ereklye egyes darabjai elkerültek Rómába, Manuába, Brüggébe, Kölnbe és a Mödling melletti Szt. Gabrielben lévő missziós házba is.

szt.borbala.jpg

Szt. Borbála kultusza 

Borbálát a kereszténység szentként tiszteli, ugyanis az egyházi följegyzések szerint mindig megsegítette a benne bízókat, és ebből fakadt a középkorban kialakult nagy népszerűsége is. A XV. Században már majd minden bányász védőszentjeként tiszteli. Annak, hogyan lett Borbála a bányászok védőszentje, különösebb magyarázata nincs, mivel a legenda a bányászattal nem volt összefüggésben. Meg kell azonban jegyezni, hogy Borbála évszázadok óta beletartozott annak a 14 segítőszentnek a sorába, akiket nagy bajban, halálos szorongatottságban segítségül szoktak hívni. Ezek közül a szentek közül választották ki éppen azért a különböző foglalkozási ágak idők folyamán védelmezőjüket, patrónusukat. Az örökös veszedelemben élő bányász a leggyakrabban Borbálához fordult, mint segítő szenthez, és tette meg védőszentjének, hívta segítségül végszükségben. 

A 14 segítőszent neve és kultusza a XIV. században Európa-szerte dühöngő, borzalmas pestis járvánnyal kapcsolatban jelenik meg. Ezek közé tartozott három püspök: Balázs, Erazmus és Dénes, három harcos: Ákos, Eusták és György, három ifjú: Cyprián, Pantaleon és Vitus, három szűz: Borbála, Katalin és Margit, végül Kristóf és Egyed. Sokszor emlegetett szent ezeken kívül: Miklós, Márton és Dorottya is. Ezeket a szenteket – művészi alkotásokon – főleg és majdnem kizárólag Szűz Mária köré csoportosítva láthatjuk. Borbálát leggyakrabban Szt. Katalinnal, Szt. Margittal és szent Dorottyával ábrázolják együtt. Természetesen Szt. Borbála sokszor egyedül is megjelenik.

Borbála kultusza főleg abban az általános bevett felfogásban gyökerezett – kiemelten a bányászoknál-, hogy tisztelői kegyelemben részesülnek, és halálos baleset esetén addig maradnak életben, amíg nem részesülnek az oltári szentségben és az utolsó kenetben. Ezt egyébként az idők során megtörtént esetekkel (csodákkal is) bizonyítani igyekeztek.

Meg kell azonban jegyezni, hogy vannak olyan írások is – bár ezek nagyon valószínűtlenek -, ahol a Borbála menekülése során megnyílt sziklát és barlangot hozzák kapcsolatba a bányászok Borbála tiszteletével. 

Az, hogy a bányászaton kívül más foglalkozási ágaknak is védőszentje lett, az a legenda különböző elemeihez kapcsolódik:

-                       A hirtelen és készületlen halál elleni oltalmazónak tekintik, mivel atyja ezzel bűnhődött gonoszságáért.

-                       Apja villám általi halála miatt, a villámcsapás és tűzvész elleni védőszent.

-                       Mivel a vészharangra rá szokták vésni a képét, ezért lett a harangozók és harangöntők védőszentje.

-                       A puskapor feltalálása után, amelyet úgy tekintettek, mint a villám és a tűz egyesített erejét, Borbála a tüzéreknek is védőszentje lett.

-                       A torony miatt, amelyben lakott és amellyel oly gyakran ábrázolják az építészek, kőművesek, cserepesek védőszentje.

Szt. Borbálának, mint védőszentnek a kultusza, a középkor népi kultuszának, a középkori társadalom vallásos életének elválaszthatatlan része volt. Kétségtelen, hogy egyike volt a keresztény középkor legnépszerűbb szentjeinek. Nemcsak a hithez való hűséget, hanem a segítő szándék jellegzetes női erényét is jelképezte.

Ha Szt. Borbála tiszteletéről beszélünk, azt is el kell mondani, hogy a magyar nép is tiszteli, és kultusza egyes helyeken mélyen gyökerezik a lelkekben. Így pl. december 4-ét a magyar népi kalendárium, mint jeles napot tartja nyilván, és különösen a Dunántúlon, főleg Zala és Somogy megyében egyes dologtiltó, zárt nap, melyet sok helyen meg is tartanak. Borbála napjáról különösen a göcsejiek emlékeznek meg ősidők óta. 

A gazdag népszokás-anyagból csak egyet említünk, a Borbála-ágat. Ha a cseresznyefa ágát Borbála napján beviszik a szobába, karácsonyra kivirágzik. Ez a szokás nemcsak Jessze kivirágzott vesszejére emlékeztet, hanem Borbálán keresztül arra is, hogy a mi szívünkben is kivirágzik a szeretet, ha Krisztus benne él.

Borbála Krisztus tiszta tükre volt, ezért képes sugározni az örök szentség világosságát. 

Forrás: http://szentborbala.gportal.hu/gindex.php?pg=8503881

 http://www.katolikus.hu/szentek/1204-235.html