Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A béka és a kagyló

2011.02.04

 

Kép

        Kép

 

 

A nagy víz fenekén egy kagyló élt csendben, békésen. Minden éjjel előrehaladt egy keveset. Szeretett gyönyörködni a finom színekben, amelyet a Hold fénye a vízre rajzolt, ezer meg ezer színárnyalatra bontva.

 

Ugyanitt élt egy béka is, aki nem kevéssé volt büszke ugró-és énekesi képességére. Sokáig rá se hederített a kagylóra. Amikor azonban egyszer a kagyló elhaladt mellette, megkérdezte tőle: - Mit csinálsz itt, te néma csúnyaság?

 

Kíváncsian figyelte a kagyló barna héját és széles lábait. - Milyen csúnya színed van - folytatta.

- Nézd, én milyen szép zöld vagyok - Hát igen, nem vagyok szép - mondta a kagyló - de szeretem a víz ezernyi színét.

Mit csinálsz itt, mozdulatlanul egész nap ? - Figyelek - válaszolta a kagyló.

- Mit figyelsz? - kérdezte elképedve a béka.

- Nincs itt a homályos vízben semmi különös.

- A Hold csillogását figyelem. Boldogan megtanulnék festeni, úgy, ahogyan a Hold festi színeit a vízre. És Te mit csinálsz kedves béka?

 

- Ó - mondta a béka miközben kicsit felfújta magát - én nem vagyok a vízhez kötve, és nem kell egész nap figyelnem. Nekem saját hangom van. Én énekelek, híres művész vagyok. Még az emberek is csendben maradnak, hogy csodás hangomat hallgassák.

 

A kagyló megcsodálta a békát. - Tehát híres vagy - mondta elismerően. - Nekem nincs hangom, és nem ismer senki, rejtőzködve élek itt. Tanulni szeretnék, addig szeretném a víz csodálatos színeit szemlélni, míg le nem tudom festeni őket.

 

- Te, meg a buta szemlélődésed - mondta a béka türelmetlenül - Nincs itt semmi látnivaló. Túl unalmas nekem itt - mondta a béka, és egy jókora ugrással kint is volt a vízből.

 

Keresett magának egy nagy pocsolyát, és rákezdett a brekegésre. Úgy elmerült saját hangjában, hogy nem vette észre a felé közeledő nagy vörös lábakat és a piros, hegyes csőrt, amely megragadta. Látnotok kellett volna ekkor a békát, hogy kapálózott!

Még egyszer visszahullott a fűre, és sikerült neki utolsó erejével, élete leghatalmasabb ugrásával a tóba ugrani, le egészen a fenekére, ahol pont a kagyló mellett találta magát.

 

- Vége van a koncertnek? - kérdezte barátságosan a kagyló. A béka azonban nem tudott válaszolni. Elakadt a szava.

 

Így éldegéltek a kagylók és a békák generációi a csendes vízben még sokáig, hasonló párbeszédeket folytatva egymással.

 

A kagyló azonban fáradhatatlanul figyelt. És amikor halála után felnyitották, belsejében láthatóvá vált az ezerszínű gyöngyház, amelyet senki sem láthatott, míg a kagyló élt. A gyöngyházban ezüst gyöngy csillogott, amely olyan volt, mint az éjszakai égbolton világító EZÜST HOLD képmása.:..:

 

Elisabeth Klein