Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A vándor és a kisvirág

2011.12.19

A vándor és a kisvirág 

kisvirag.jpg

Egy vándor, útra kelt, látni akarta a világot, amelybe bele született.

 

Kíváncsi volt, ki hol lakik, miről mesélnek napjaik.

Arcuk rezdülését nézte, gyűjtötte tapasztalatait, szemük csillogásából látta fel-feltörő vágyaik.

Járta a világot, gyűjtötte kincseit, űzte, hajtotta saját vágyait.

 

Vágyakozott, de a túlzott vágy megöli az embert, a reménytelenség elűzi álmait.

A kishitűség a mélybe taszít, az egekig szárnyalna, de eltűnnek szárnyai.

Látja a fényt, énekli a boldogság dalát, de ez csak múló látomás, megsebzett szívében nem rombolja le a kősziklát.

 

A páncél, amelyet maga köré vont, szoros, zárt és levegőtelen, érzi, hogy le kellene dobni, de még erőtlen.

Hite még kevés, még szeme csak néz, a látástól még messze van, a sóvárgás szürke köpönyege, homályos még, nem jöhet át a tiszta fény.

 

A bánat madarán repül, hegyeken, völgyeken át, sziklákhoz csapódik, s megsebzett lelke nyugalmat nem talál.

 

S akkor ott fent a hegytetőn, egy kicsinyke virág, ki a kősziklák között is utat talált.

Milyen gyenge a szára és olyan védtelen, magából ontja illatát, s a nap ragyog át a virágkelyheken.

A mélyből, a barlangok sötét üregéből is táplálékot és vizet talált, s a felszínre hozta csodálatos illatát.

 

- Kell nekem ő, a kisvirág, bátorságot, hitet ad nekem nap- nap után.

Leszakítom, s a kalapom mellé tűzöm őt, utam során ő lesz az életet adó erőm.

 

Boldog volt, szívében ezer dallam zenélt, testében visszatért a boldogság és az újdonsággal teli lét.

 

A kisvirág sírt zokogott, - adj nekem vizet, mert meghalok.

 

Ám a vándor nem hallotta meg szavát, vidáman boldogan ment tovább.

Mikor elfáradt egy árok partján megpihent, kalapját maga mellé egy kőre téve le.

Evett, bőségesen volt kenyér, tarisznyájában víz is volt, ha megszomjazott az út végén. 

Nézte a virágot, ó olyan hervadt már, de ott van egy másik fenséges virágszál.

Fürgén felugrott, s leszedte boldogan, s a kisvirágot az árokba hajította.

 

Elindult tovább, hiszen várta a világ, új szerzeményére büszke volt immár.

A kisvirág csak nézte, nézte őt, szomorúan búcsúzott, érezte itt a vég.

Nap tűzött, szirmai is lehulltak már, de tudta, magjai élnek majd tovább……..

 

Eső áztatta, s földbe került, madarak felkapták, s vitték szerte szét.

Szél szárnyán repülhetett hegyeken, völgyeken át, érezte, várja már egy boldogabb világ.

A vándor egyre messzebbre jut, egyre többet lát, de néha álmában még megjelenik a kisvirág.

 

Miért is kellett ő nekem?…nem is tudja már, hiszen előtte ott hever, ezer virág !

 

kisvirag-2.jpg