Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pokoli élet!

2010.09.24



Már gyermekkoromban rettegtem a pokoltól. Vidéken voltam nagybátyámnál és ő kellő hitelességgel elmesélte a pokolra jutó emberek szenvedéseit. Végigmesélte a kínzási módokat, a véget nem érő szenvedések sorát. Elmondta, hogy ha a kínzások végén meghalunk a szenvedésben, pihentetésként egy üstben fognak főzni minket. Vörös színű ördögről mesélt, akiknek szarvaik vannak, kezükben vasvilla van, és azzal szurkálják az embereket. Korbáccsal hajtják a börtöncelláikba, ahol pihenés képen bogarak és mindenféle csúszó - mászó férgek között kell várni a következő megpróbáltatásra. Sokszor kérdeztem tőle, hogy mikor nem jutunk a pokolra, de a válaszaiból kiderült hamar, hogy már egy apró füllentés is elég ahhoz, hogy életünk végén a forró üst legyen lakóhelyünk.

Ezek a gondolatok végigkísértek egész életemen át. Sokszor okoztak rémálmot, pedig tudtam, hogy nagybátyám egy kis túlzással mesélte el nekem, azzal a szándékkal, hogy rám ijesszen és jó gyerek legyek, de valahol éreztem a lelkem mélyén, hogy valami azért lehet a dolgok mögött, nem ok nélkül lehetett annyi mindent hallani a pokolról, az ördögökről.

"Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél", jutott eszembe időnként, mikor egyszer-egyszer felidéződtek bennem a pokoli történetek. Később egyre ritkábban jutottak eszembe ezek a gondolatok, nagybátyám halálakor még az suhant át rajtam, hogy vajon ő most hol lehet, de az idő mindent elfelejtet, egyre kevesebbet gondoltam rá.

¤¤¤¤¤¤

Minden hírtelen történt. Nem tudom, hogy hogyan került előzés közben elém a kerékpáros, de nem tudtam mit tenni. Mintha megállt volna az idő! Láttam magam lassítva, ahogy félrekapom a kormányt, és az autó megcsúszik. Érdekes módon felülről szemlélem az eseményeket. Az árokba száguldott az autó, majd a sárban táncolva beleszaladt az útszéli fába. Hatalmas, tompa ütést éreztem magamon, de nem éreztem fájdalmat. Mintha elszakadt volna valami közöttem és az autóban ülő testem között! Mi történik itt? Miért látom magam felülről? Először azt hittem, hogy kirepültem, és repülés közben látom magam, de egészen más történik itt. Látom, ahogy megáll a forgalom. Mindenki az autómhoz szalad, rángatják az ajtót és kihúznak valamit belőle.

Te jó ég, ez az én testem! Döbbentem nézek körül és próbálom megértetni magam az emberekkel, de nem néznek rám, mindenki az autó és az emberi roncsokat figyeli. Messziről lehet hallani a szirénázó mentő hangját. Mire odaér, a tömegből előkerült orvos megvizsgálva a testem rázza a fejét, és a maradványaimat letakarja a szakadt, véres kabátommal. Érthetetlenül állok az események előtt, nem értem, hogy mi történik itt. Itt járok közöttük, minden porcikám, tagom ép, semmi bajom és mégis átnéznek rajtam, nézik és sajnálják a testem roncsait. Egy ember a tömegben imádkozik, halkan, alig elehet hallani, de egy hatalmas fénysugár szökik ki belőle az ég felé és eltűnik valahol távoli Univerzumba, erre figyelek fel. Jól esik hallani, kellemes közérzetet biztosít ezzel a számomra. Bárcsak megköszönhetném!

Hallgatva az imáját és látva az eseményeket lassan rájövök, hogy meghaltam! Kezdem élvezni a helyzetet. Valahogy nem sajnálom az autómat, pedig szerettem, még becézgettem is. Egyedül éltem egy lakótelepi lakásban, kevés barátom volt, a munkám teljesen lekötött.

 

Szüleimet vidéken évente kétszer tudtam meglátogatni, akkor is csak egy fél napra mentem el hozzájuk, messze laktak, nekem sok volt a dolgom. Eszembe jutott a lakásom. Most mi lesz vele, mi lesz a sorsa, ki lakik majd benne?
                                                                                                                                               
Ebben a pillanatban a lakásomban találtam magam. Üres volt és csendes. Hiányzott belőle az élet. Régebben szebbnek találtam. Furcsa érzés fogott el.  Leültem a fotelbe és megláttam a távirányítót.

- Na, most belenézek a hírekbe, talán benne vagyok - gondoltam.

Nem tudtam felemelni a távirányítót. Kezem átsuhant a bakelit anyagán és kész. Lemondtam a tévézésről. Azon gondolkoztam, ha a kezem átmegy a távirányító anyagán, akkor a testem is lehet, hogy átmegy a falon, mint a filmeken lehetet látni. Kipróbálom. A szomszéd zárkózott ember volt egész életében, soha nem engedett be, állandóan zárta a lakását mintha valami nagy kincset őrizne odabent, itt az alkalom nála körülnézni.

Sikerült a falon átmenni. Sötét, lepusztult lakás. A szegénység és a puritán élet rányomta bélyegét a lakásra. Az öregúr a fotelben ült és nézelődött az ki ablakon. Nézte a kék égen suhanó bárányfelhőket, s ahogy játszadozott velük a szél, különböző formák rajzolódtak ki belőlük. Úgy nézte az ablakot, mintha az lenne a televízió képernyője. Körbenéztem, érdekes, nincs is tévéje.

Az öregúr most felállt. Kiment a konyhába, valahogy megéreztem, hogy éhes és enni fog. Hosszasan matatott, de alig talált valamit. Elővette a pénztárcáját, kiborította a pultra. Szinte nem volt benne semmi. Visszatette a helyére, majd hosszas kutatás után elővett egy lábast, vizet tett bele. Forráskor egy kevéske lisztet tett a vízbe elkeverve, megsózta, majd bement a szobába. A vázában egy akácfa levágott ága díszelgett, pompázó virággal. Leszedte az akácvirágot, majd a konyhába visszamenve  beletette a fazékba és rövid főzés után leszedve a fazekat a tűzhelyről, kiszedte az akáclevest a tányérjába és elkezdte enni.

A levest időnként egy belecsöppent könnycsepp ízesítette. Átéreztem a fájdalmát egy pillanat alatt s rájöttem a titkára! Nem azért zárkózott el, mert nem akarta mutatni a gazdagságát, hanem azért, mert szégyellte a szegénységét. Éreztem tehetetlenségét és kiszolgáltatottságát, éreztem az élni akarását és hatalmas keserűség öntött el, hogy mellettem élt, éhezett és én nem tudtam róla semmit. Ha találkoztam vele köszöntöttük egymást, majd a fal mellett suhanva bement a lakásába. Tíz éve ismerem, de nem beszéltem vele összesen három mondatot.  Elszégyelltem magam és visszamentem a lakásomba. Jó volt ülni a sötétben, nem kívánkoztam most már sehova. Mennyi minden máshogy van, amit ahogy én gondoltam.

Eszembe jutott egy mondat, amit nem is olyan régen olvastam, csak nem értettem.

"a Kozmoszban létezhet egy időben két ellentétes igazság is". Valahogy szégyenérzetet éreztem, nem tudom megmondani, hogy miért. Belülről jött. Érdekes, meghaltam, megváltozott körülöttem az anyagi világ, nem tudtam a tárgyakat megtapintani, de az érzéseim megmaradtak, sőt érzékenyebb lettem, más érzéseit, gondolatait is érzékeltem. Valahogy elég volt a kíváncsiskodásból. Nem akartam a többi szomszédomat meglátogatni, féltem attól, hogy mi várhat még rám. Mennyi mindent máshogy látni ebből a helyzetből!

Tekintetem gondolkodás közben elkalandozott és néztem a fényképeket a falon. Megláttam nagybátyám fényképét is, a miközben néztem és rá gondoltam a szoba egyik sarka kezdett kivilágosodni, mint mikor felkel a nap és egy áttetsző, foszforeszkáló alak kezdett kibontakozni a fényben. Nagyon megijedtem  és eszembe jutott nagybátyám összes mondata a pokolról és a rémségekről. A felkelő napsugár fényében a kirajzolódó alak mellett a vöröses, aranyszínű fény felidézte bennem a pokol gondolatát és tudtam, hogy elérkezett az időm és a pokolra fogok jutni, mert igaz, hogy tudatosan bűnt nem követtem el, de eszembe jutott nagybátyám mondata, hogy: "egy egyszerű füllentésért a pokolra lehet jutni"!

¤¤¤¤¤¤
                                                                                                                                                 
A meleg és a pára megcsapott. Az emberi sikoltozások hangja betöltötte az egész termet. Egy rácsos cellában találtam magam, ahonnan kilátás nyílt minden irányba. Egy középkori kínzókamrában találtam magam! Megfeszített emberek lógtak a falakon, középen egy nagy üst fortyogott, benne kiáltozó emberi alakokkal. Időnként valamelyik ki akart mászni, de mellette egy vasvillás alak állt, villáját beleszúrva visszataszigálta az üstbe. Szarvai fénylettek a párás melegben. Hát bekövetkezett amitől féltem! Ide kerültem, amitől egész életemen át rettegtem! Végig kellett néznem, ahogyan rángatják az embereket a különböző kínzóeszközökhöz, s most várhatom a soromat, hogy mikor jönnek értem. A cellám ajtaja kinyílik. A mellettem lévő emberi roncsot kirángatják ketten, majd korbáccsal hajtva maguk előtt eltűnnek a kísérteties félhomályban. Ahogyan hajtják maguk előtt, a ruhájából potyognak az élősködők, csúszó, mászó férgek. Most látom, a cellám tele van velük, le sem merek ülni. Hihetetlen látvány, elfog a rettegés. Mikor jönnek értem? Meddig tart vajon? Mivel érdemeltem ki ezt? Ennyire csaknem lehettem rossz!

Kapaszkodom a cella rácsán és látom, ahogy karóba húznak valakit. Kiabálása egy pillanatra áthallatszik a többiek hangján, majd fuldokolva lecsendesedik és elhallgat. Szemein látom, hogy teljesen magánál van, és rémülten nézi szenvedő társait. Egy óra telhet el ebben az iszonyatban, mikor az egyik segéd odalép hozzá, kihúzza a karót belőle, és a földre fekteti. Egy talicskás ember odamegy, ráteszi, majd a mellettem lévő cellába dobja a földre. A férgek azonnal ellepik, s csodák - csodája ő azonnal felugrik és söpri magáról az állatokat, testén nyoma sincs az előbbi kínzásnak, begyógyult a seb!  Mi történik itt?! Látom, ahogy a hóhérsegédek felém néznek, és az egyik elindul a cellám irányába.

- Drága nagybátyám, bárcsak itt lennél! - sóhajtottam fel félelemtől elcsukló hangon.

¤¤¤¤¤¤

Cellám sarkában felderenget egy aranyszínű fény, vöröses árnyalattal, mint a felkelő nap és hasonló ahhoz, amit a szobámban láttam. Egy foszforeszkáló alak kezdett kibontakozni a fényből és én rettegve vártam, hogy előkerüljön és elvigyen, mert éreztem, hogy innen már nincs menekvés. Egyre élesebb lett a szellemalak, majd eltűnt mellőle minden vakító fény és teljes életnagyságban a nagybátyám állt előttem!

Zokogva borultam a nyakába.

-         Ments meg kérlek innen! - kértem őt.

-         Ne félj, érted jöttem. Már kerestelek, de te elmenekültél előlem a rémálmaidba, amit felépítettél magadnak.

-         De hát itt vagyok a pokolban, a teljes valóságával együtt!

-         Hát ne legyél itt, legyél újra a szobádban! - felelte - gondolj újra erősen a lakásodra.

Megpróbáltam teljes energiámmal a számomra már hangulatát vesztett, de a mostani körülményeimhez képest palotának tűnő szobámra gondolni.

A következő pillanatban a szobában találtam magam. Nagybátyám egy széken ült és kedvesen mosolygott. Hatalmas megkönnyebbüléssel néztem kedves lényét, mint egy megmentőt és egyedüli hozzátartozómat e furcsa világban.

-         Mi történik itt? - kérdeztem.

-         Meghaltál - felelte.

-         Azt észrevettem, csak olyan furcsa itt minden. Egyedül vagyok, te vagy az első lény, akivel találkoztam. Megjártam a poklot, és ha nem mentesz meg időben, nem is tudom, hogy mi lett volna velem.                    


-         Későn érkeztem hozzád, mert a gondolataid erősebbnek bizonyultak, mint hittem volna. Hírtelen halállal érkeztél ebbe a világba és még tapasztalatlan vagy. Kicsit vártam, hogy érezd át a helyzeted, néz körül.

-         Miért nem fogadtál azonnal és jöttél értem?

-         Azt szerettem volna, ha észreveszed, hogy ugyanúgy élsz tovább, semmi nem változik körülötted meg. Azt szerettem volna, hogy észre vedd, hogy mennyire sötét és unalmas a földi világ a szellemek számára és ne akarj itt maradni.

-         Van olyan szellem, aki ebben a világban jól érzi magát?

-         Sokan. Neked nincs családod, vagyonod, földi kötöttségeid. Sokan haláluk után kétségbeesve nézik házuk, pénzük sorsát, aggódva továbbra is, hogy mi lesz azokkal. Vannak, akik szeretteik sorsát kívánják figyelemmel kísérni, de csak később jönnek rá, hogy nem tudnak beleavatkozni, csak passzív szemlélői az eseményeknek, Ezzel csak saját magunknak okoznak szenvedést. Amit éreztél, hogy a szobád hideg lett és sötét, az azért van, mert nem ragaszkodsz a dolgaidhoz annyira, nem okoztak kötődést.

 Sok ember halála után itt marad, nem veszi észre még azt sem sokszor, hogy meghalt és élni akarja tovább szellemként a földi életet. A legjobb, ha a halál után rögtön tovább megyünk a szellemvilágba, de legkésőbb, a földi idő szerinti hat héten belül el kell döntenünk, hogy megyünk vagy maradunk. Utána lezárul számunkra hosszú időre az árjárás kapuja és csak sok idő, és kegyelem után juthatunk az igazi helyünkre.

-         Miért kell várni hat-hetet?
-         Minden szellem nyugodtabban távozik, ha látja, hogy földi teste az őt megillető helyre kerül. Látja, hogy azok, akiket szeretet továbbra is élnek és megtalálják egyedül is a helyüket a földi életben. Látni fogja és hallja, hogy miképpen vélekedtek róla az emberek, ilyenkor azokat a titkokat is meg lehet tudni, amik eddig rejtve maradtak. Kiderül, hogy ki szeretet igaziból, szívből, ki volt az, aki csak mutatta, de belülről a legfélelmetesebb ellenség volt. Komoly tanulási és megtapasztalási lehetőség ez. Pihentetni is kell a szellemet. Gondolj bele, egy harcos, küszködő világból átkerülni egy szebb, de másfajta világba, ahol szintén kell dolgozni, de teljesen másféleképen. Át kell állni. Van, aki görcsösen ragaszkodik a földi síkhoz, annak érdekes lesz egy ideig, majd elunja magát, nem tud mit tenni, nincs kivel beszélni, egyedül marad. Nem élvezi azokat a dolgokat, ami emberi testbe zárva örömet szerzett neki. Igazi pokol lesz a számára a földi dimenzióban maradni!

-         Hogy kerültem a pokolra, miért nem maradtam ott?

-         A pokol a képzeleted szüleménye. Gyerekkordban sajnos nagyon megmaradt benned, amit meséltem, és amit másoktól is hallottál. A pokol nem létezik, csak a fantáziád szüleménye. Túl későn érkeztem, nem hittem volna, hogy ilyen hamar megteremted magadnak. Nem vetted észre, hogy ahova képzeled magad, pillanatok alatt oda kerülsz?

-         De igen. A balesetem helyszínéről a szobámba kerültem, nem is értettem, hogy miképpen történhetett meg. És utána a pokol.

-         Gondolati úton történt minden. Odaképzelted magad, felépítetted magadnak és odakerültél. Próbáltam jönni hozzád, de annyira erős volt a félelmed, hogy bekerültél az általad kitalált és felépített világba. Egy pillanatra félelmed elcsendesült és újra hívtál és így lehetőségem volt elmenni hozzád, beszélni veled.

-         Most már velem maradsz?

-         Igen. Egy darabig Segítek átmenni a másik világba, megmutatok újra mindent neked.

-         Újra? Ezt nem értem?!

-         Sokszor voltál már itt. Amikor leszülettél a földre, akkor itteni szemszögből nézve meghaltál és mikor a földön haltál meg, ide visszaszülettél. Örök körmozgás. Ami fent is az lent is, ami lent is az fent is.

-         Nem emlékszem semmire az itteni életemből.

-         Most nem, de ha visszatér az emlékezeted, akkor mindenre fogsz emlékezni. Látni fogod az életedet, látni fogod, hogy hol hibáztál, szellemi szemszögből minden máshogy néz ki!

-         Valaki ítélkezni fog felettem?

-         Senki. Saját magad fogod látni saját magadat, minden szemszögből, minden tettedet és annak következményeit. Saját magad ítélkezel a tetteid felett, de ez nem igazi ítélet, hanem a tetteid gyümölcsének a megtapasztalása.
-         Érdekes, amit mesélsz nekem. Amit odaát megteremtek magamnak az létrejön?

-         Igen, a gondolat teremtő erejét azonnal, a gyakorlatban látni fogod. A földön is működik ez a dolog, csak ott lassabban megy, sok szűrön megy keresztül. Összetettebb a folyamat, ideát látványosabb, mert minden gondolat nyíltan halad.

-         És ha olyan emberhez illetve szellemhez kerül, aki kihasználja a gondolatomat és visszaél vele?

-         Ne aggódj! A szellemvilág nagyon sok rétegből, dimenzióból áll. Minden ember csak olyan helyre kerül, amilyen az őt megillető helye. Te nem kerülsz alacsonyabb szintű szellemek közé, ahol bajod lehet és szenvedhetsz, magasabb szintre sem mehetsz, csak ha méltó leszel rá. Mindenki olyan helyre kerül, amilyet a földi életének munkásságával kiharcolt, felépített magának.

-         Akkor nem lehetek együtt, például egy gyilkossal?

-         Nem. Ő a többi hasonló szellemi szinten álló társaival együtt fog élni azon a szinten, amit teremtett magának.

-         És kap lehetőséget arra, hogy kiszakadjon onnan?

-         Igen. Visszaszületik a földre és olyan életet él, amivel feloldja az előző élet bűneit, hibáit. Ezt hívjátok ti a földön karmának!

-         Mikor megyünk tovább, érdekelne az új lakóhelyem!

-         Készen vagy, nem akarsz tovább itt maradni, nem érdekel a földi dolgaid továbbalakulása? Nem érdekel a temetésed, nem érdekel személyes dolgaid sorsa?

-         Nem, mehetünk.


Az aranyszínű köd mely beburkolt, egy csodálatos boldogságérzést biztosított. Egy patak partján találtam magam. Azon az oldalon sötét volt, ahol én jártam, de a másik oldal fénye átragyogott. Nem féltem a sötétben, mert a körülvevő ködfelhő kellő fényt és biztonságot nyújtott a számomra. Egy hidat láttam, mely a patakon keresztül vezetet. Odamentem a hídhoz, egy pillanatra visszanéztem a sötétségre, mely hideget sugárzott, majd ráléptem. Egy könnyebbséget éreztem, mint amikor súlytalanok leszünk. A híd közepéről előretekintve megláttam nagybátyám mosolygó szemeit, szeretettől sugárzó lényét és egy ismerős érzés járt át, mire átsétáltam a hídon.

Hazaérkeztem!

---Seng---